186 évvel ezelőtt, ezen a napon, március 2-án kiáltották ki Texas függetlenségét. A magányos csillag (Lone Star State) egy vesztes, de máig emlékezetes csatát követően emelkedett fel. Alamónál a mexikói csapatok sarokba szorították a helyi erődbe visszavonuló texasi erőket, és 13 napos ostrom alatt és után lemészárolták a férfiakat. Ám a nyertes csata később mégis úgy vonult be a történelembe, mint az önálló Texas megszületésének kiváltó eseménye. 

Texas nem csak a Dallas sorozatról, a Kennedy merényletről, vagy a Houstonban található űrközpontról híres... A turisták által legtöbbet látogatott helye, a San Antonioban található Alamo erőd, amelyet az állam bölcsőjének is tekintenek. 

Már az állam megszületése is hűen tükrözi azt a vadságot, és keménységet, ami a texasi emberek sajátja. Az Egyesült Államok legnagyobb kontinentális államában jártunk tavaly, és természetesen nem hagytuk ki Alamót sem.

Remember to Alamo! (Emlékezzetek Alamóra!) Ezzel a csatakiálltással indultak a texasiak csatába a mexikóiakkal szemben, a függetlenségükért vívott csatában. Arra a majdnem két hétig tartó elkeseredett csatára emlékeztek így, melyet 1836 február 23-tól március 3-ig vívtak. Sajnos az erődöt védelmező férfiak hiába küldtek segélykérő üzeneteket a szövetségeseiknek, a mexikóiaik végül az erősítés megérkezése előtt felmorzsolták őket. Csak a nőket, a gyerekeket és néhány rabszolgát hagytak életben, hogy vigyék hírét Alamo elestének és a mexikói erők kegyetlenségének. 

Így akarták elejét venni a texasiak további függetlenségi törekvéseinek, ám csúnyán elszámolták magukat. Az Alamóért bosszút hirdető egységek később megtorolták a vérengzést, és már március 3-án kikiálltották a független Texast, amit aztán meg is védtek.  A Texasi Köztársaság később, 1845-ben az Egyesült Államokhoz is csatlakozott.  

Persze a San Antonio-i Alamo erőd ma már jóval békésebb képet mutat. A déli állam déli szegletében található romos épület a leglátogatottabb turistalátványossága Texasnak. A belváros és az azt átszelő csatornahálózat mentén taláható kultúrnegyed is hűen tükrözi a spanyol kultúra behatását, az itt lakók többsége latin származású. A Tex-Mex konyha kedvelőinek már csak a kulináris élmények miatt is érdemes ellátogatni ide. A hőmérő higanyszála már áprilisban felszalad 30 fok fölé, nyáron pedig sivatagi hőség telepedik a térségre. 

Az erőd maga egyébként meglepően kicsinek tűnik órási jelentőségéhez mérten. Néhány évvel ezelőttig Alamó lányai voltak a fenntartói, egy olyan civil szervezet, amely az Alamónál elesett özvegyek leszármazottaiból áll. Az üzemeltetést néhány éve átvette az állam, de ennek csupán gazdasági okai voltak.

A kontinentális államok területileg legnagyobbika, népességét tekintve (Kalifornia után) a második Texas. Hivatalos lobogóját 1835-ben tervezték és a magányos csillag azóta is ragyog.

 Boldog születésnapot Texas! 

Kép és szöveg: MandaMom

Szinte teljesen elfeledve pihen Amerika 43 elnökének monumentális szobra egy virginiai farmer sittelepének egyik szegletében. Az egykor szebb napokat látott alkotások évekig egy pazar szoborpark ékességei voltak, amely a Rushmore Hegyen lévő négy elnökök portréi ihlettek. Az Elnökök Napja alkalmából - egy fotóművész közreműködésének köszönhetően - mi is felfedezhettük az egyre pusztuló látványosságot. 

Február 22-én született George Washington, és ebből az alkalomból a tengerentúlon nem csak Őt, hanem az Egyesült Államok összes elnökét ünneplik a President's Day-en. Mi is elmerültünk a történelemben, és igencsak érdekes helyre jutottunk el az elnökök szülehelyének tartott Virginia állam egy elhagyatott szegletében, ahol személyesen találkozhattunk 43 elnökkel - igencsak furcsa körülmények között.

Az Elnökök napja jó alkalom, hogy az iskolákban és a mindennapokban is visszaemlékezzen az amerikaiak  arra a 46 államférfira, akik elnökként vezethették az Egyesült Államokat. Sikeres és kevésbé dicsőséges, sőt olykor tragikus életutakat láthatunk, ám a patrióták szerint mindannyiukat megilleti a tisztelet és a megbecsülés. 

Éppen ezért számít különlegesnek az a szobortemető amely egy kisvárosban, Croakerben, egy helybéli, Howard Hankins farmján található, ahol az egykor szebb napokat látott vezetőkről készült alkotások szép csendben porladnak a szabad ég alatt. Az útról nem is láthatók a szobrok, a magánterület kíváncsi szemek elől védve van. Bejutni csak előzetes időpont egyeztetése után lehetséges, amire a közelmúltban mi is lehetőséget kaptunk. 

Nem volt ez mindig így, alig néhány évvel ezelőtt, egészen 2010-ig bárki megnézhette a hatalmas, öt méteres egyenként 10 tonnás alkotásokat a közelben lévő Elnöki Parkban. Az emlékhelyet a  a Dél Dakotai Rushmore hegyoldalába vésett négy elnöki portré ihlette. Ezek a monumentális arcok adták az ötletet egy houstoni szobrásznak David Adickesnek az évezred elején, hogy elkészítse az össze hivatalban lévő elnök fejszobrát, amelyek egy parkban, az elnökök szülőhelyének tartott államban, Virginiában kapjanak helyet. Az Elnöki Park 2004-ben nyitotta meg kapuit, csodás, gondozott környezetben több ezer látogatót fogadva évente. Ám hiába a magasztos eszmék, a 43 addig hivatalban lévő elnök óriásfeje sem hozott elegendő bevételt és 2010-ben be kellett zárni. A földet a hitelezők eladták egy autókölcsönző cégnek, aki viszont nem tartott igényt a területen lévő alkotásokra. A szobrokat egy helyi farmer fogadta be, aki csupán időszakosan hirdet meg egy-egy napot, amikor a látogatók, profi és amatőr fotósok előzetes regisztráció után dokumentálhatják az egykor szebb időket megélt alkotások állapotát. 

A múlt hétvégén, a President's Day előtti szombaton szintén tartottak egy nyílt napot az érdeklődőknek, és nekünk is sikerült helyet kapnunk a profi és amatőr fotósok, bloggerek és vloggerek között. Egy napfényes, ám igencsak hideg februári reggelen érkeztünk, hogy találkozhassunk George Washingtontól a George W. Bushig hivatalba került elnökökkel. Sajnos vele bezárult a sor, "mindössze" 43 óriás fej kandikál ki a gazból és sárból - holott a mai napig már 46 elnök volt hivatalban az Egyesült Államokban. De Obama már nem készült el, legalábbis nem akkorában mint a többiek, ám egy kis mellszobrot mindig hoznak a szervezők, hogy a fotózásról ne maradjon le az Egyesült Államok első színes bőrű elnöke sem. Trump és Biden elnök szobrai már sem kicsiben sem nagyban nem csatlakoznak a többiekhez. 

Ez még persze változhat, ugyanis az Elnöki Park bezárása óta időről időre felröppen a hír, hogy a most csendben porladozó államfők ismét méltó helyre kerülnek. A művész még él, de mivel már a 90-es éveit tapossa (az elismert művész Párizsban is élt és alkotott, egykor még Dalival is találkozott Párizsban), nem valószínű, hogy már lesz módja kiegészíteni a csapatot. 

Az alkotásoknak azonban még így a sáros, poros úton, munkagépek és konténerek közt sorakozva is lenyűgöző erejük van. Mint óriások játékszerei, szépen sorban letéve várnak jobb sorukra. A sár olyan mély körülöttük, hogy a szervezők külön gumicsizmákat biztosítanak a látogatóknak, ha esetleg nem tudták volna hova érkeznek.

Egyébként szabadon körbejárhatók, gyerekeket, sőt akár kutyát is beengednek a nyílt napon. Mindössze annyi a szabály, hogy senki ne másszon rájuk, bár nem a szobrokat, sokkal inkább a látogatókat védik ezzel. Sajnos a szállításkor az szobrok több része megsérült, sőt szegény Lincolnt még le is ejtették, azért az ő fején hátul is éktelenkedik egy lyuk. 

Egyeseknek kicsit ijesztő lehet, de mindenképpen érdekes látvány, bár éjszaka azért nem szívesen sétálgatnék köztük. Többen is megjegyezték, és én is úgy éreztem, furcsa módon olyan volt mintha élnének. Előkelő nyugalommal, tekintettek le a látogatókra, és átható tekintettek fürkészték őket. Még így, ilyen körülmények közt is méltóságot és hatalmasságot árasztottak. Furcsa kontraszt, érdekes látványosság. De azért remélem nemsokára ismét rájuk talál valaki, és nem egy sitthalom mellett megtűrt vendégek lennének. 

Kép és szöveg: MandaMom

A Wright fivérek által épített első - ember által irányított - repülőgép 118 évvel ezelőtt, 1903. december 17-én emelkedett el a földről, mindössze 12 másodpercre. Aznap további három repülést hajtott végre, mielőtt totálkárosra tört. Igaz, egy darabkája még így is eljutott a Holdra.***

A történelmi repülés színhelye Észak Karolina, Kitty Hawk. A déli állam méltán büszke rá, hogy a Wright fivérek náluk hódították meg az eget, vagyis emelkedtek el először a földről. Még a helyi kocsik rendszámtábláján is szerepel a jelmondat: First in Flight (repülésben első). 

A helyszínt nehéz is lenne eltéveszteni, ugyanis a Wright fivérek által gondosan kiválasztott helyszín, a Kill Devil Hill - lankás homokdűnék közelében lévő terület - ma már nemzeti emlékhely, monumentális szoborral, megmászható makettekkel. Az eredeti hangár helyén ki van alakítva a testvérpár eredeti műhelyének korhű replikája. De természetesen a legérdekesebb a repülés hosszát bemutató ösvény, amin még egy kisiskolás is könnyedén végigszalad. Nem csoda, az első sikeres elemelkedés mindössze 12 másodpercig tartott és a fiatalabb testvér, Orville feküdt a kezdetleges kormánynál. Azt, hogy ki próbálhatja ki először a Wright Flyert, pénzfeldobással döntöttek a testvérek. Wilbur, az idősebb nyert, de ő elrontotta az első kísérletet, sőt még a gép is megsérült. Csak három nappal később, december 17-én tudták újra megkísérelni a felszállást, de ekkor már Orville volt soron. Ő nem hibázott és ezzel mindkettejüket beírta a repülés történelmébe. Aznap négyszer szálltak fel - felváltva - az utolsó repülés már csaknem egy percig tartott és 260 méter távolságot sikerült megtenni. Sajnos a landolások nem voltak túl sikeresek, a gépet végül a felerősödő szél is felkapta és megpörgette. A sérült gépet többe került volna felújítani, mint újat építeni, ezért a történelmi napot követően soha nem szállt levegőbe. Helyette inkább egy új modellt tökéletesítettek, amellyel évekig tartottak bemutatókat. Együtt azonban csak egyetlen egyszer egész életükben. Idős édesapjuknak megígérték, hogy közösen sosem fognak repülni, ha baj történne, legalább egyikük tovább vihesse az örökséget. 1910-ben egy hat perces repülés erejéig mégis kivételt tettek: az akkor 82 éves Milton Wright szintén jelen volt egy bemutatón, ahol rábólintott, hogy fiai közösen is hódoljanak szenvedélyüknek. Egy feltétellel: hogy utána ő is mehet egy kört. Az élménybeszámoló szerint nagyon élvezte a kalandot, odafennt azt kiabálta fiának: "Magasabbra, Orville, még magasabbra!"

Ám még visszatérve az első robbanó motor meghajtású repülőre. Bár sikeres küldetése után a Wright Flyer többé nem repült - de kis darabkái egészen a Holdra is feljutottak. A bal szárny vitorlavásznát és a bal propeller egyik darabját Neil Armstrong rejtette ereklyeként szkafandere belső zsebébe az első holdraszálláskor. Az első ember aki eljutott a Holdra maga is nagy tisztelője volt a Wright fivéreknek. Repülőgépük darabkái a személyes gyűjteményébe tartoztak, nem véletlen döntött úgy, hogy szuvenírként elviszi magával az holdraszállásra. 

A fivérek, akik világhírű repülésük előtt bicikliszervízt üzemeltettek, sosem nősültek meg. Azt állították a cégük és kutatásaik mellé nem jut idő hitvesi kapcsolatra. A találmányukra a haderő is hamar felfigyelt: 1909-ben már szerződésük volt az amerikai sereggel repülőgépen gyártására és pilóták kiképzésére. Számos balesetet is szenvedtek, egy bemutatón például egy 1908-ban lezuhant az Orwille által vezetett gép utasa - egy őrnagy - életét veszette.

Wilbur nem sokáig élvezhette találmányuk sikerét. 1915-ben meghalt - bár nem repülőgépszerencsétlenségben. Egy fogadáson rossz kagylót evett és 45 évesen, súlyos szalmonella fertőzés következtében elhunyt.

Orville 35 évvel élte túl. 1948-ban kapott szívinfarktust, tehát a holdraszállást nem, de a II. világháborút és annak végét még megélte. Szemtanúja lehetett, hogy a II. világháború nagy része már a levegőben zajlott - alig négy évtizeddel azután, hogy az testvérével együtt felszállt velük az első repülő az óceánparti Kitty Hawk-on. Saját elmondása szerint elkeserítette, hogy találmányának továbbfejlesztett változatai - a bombázók - ártatlan civilek millióinak okoztak mérhetetlen szenvedést. 

Élete végéig aktív maradt: alapító tagja volt a NACA-nek (National Advisory Committee for Aeronautics), amely szervezetből 1958-ban megalakult a National Aeronautics and Space Agency, vagyis ismertebb nevén a NASA. Az örökség végül tehát jó kezekbe került. 

Kép és szöveg: MandaMom

Ha végigsétálsz Hollywoodban a Hírességek Sétányán, bizony lesz okod csodálkozni: Mickey egér, Donald kacsa, Godzilla vagy éppen Shrek is kapott már csillagot, úgy mint négy James Bond, sőt két elnök is - utóbbiak persze nem a politikai szerepvállalásukért érdemelték ki a megtiszteltetést. Ám nem elég a tehetség, a csillagok tulajdonosainak zsebbe is kell nyúlni az ötágúért.***

A Hollywood Boulvardon sétálgatva olyan nevekre is bukkanunk, akikről nem is gondoltam volna, hogy csillagba öntötték a nevüket. És több olyan művész is van, akiről bár biztos voltam, hogy részesült ebben az elismerésben, mégis csalódnom kellett. Gondoltátok volna, hogy például Daniel Craig is csak ezen a héten avathatta fel a sajátját - ezzel ő a lett a negyedik James Bond színész, aki helyet kapott a sétányon? Rajta kívül még megtalálhatjuk itt Pierce Brosnan, David Niven, és Barry Nelson titkosügynököt nevét is, de Sir Sean Connery-t hiába keresnétek a járdán. 

A mai napig nem kapott csillagot személyes nagy kedvencem Axl Rose sem - zenészek éppúgy részesülhetnek az elismerésben, mint a színészek, vagy egyéb előadóművészek- holott a Guns n' Roses gitárosa, Slash már 2012 júliusában megkapta a csillagját. A rockbanda tagjai akkoriban nem beszéltek egymással, így a csillagátadó ceremónián beszédet mondott Charlie Sheen, aki azzal szúrt oda a GnR énekesének: "Örülök, hogy Slash barátom végre megkapta ezt az elismerést, és csillagja lett azon az úton, ahol Axl Rose hamarosan élni fog..." - utalt ezzel a Boulvardon tanyázó hajléktalanokra, drogosokra, akikről mindjárt szót ejtek.

De előbb elárulom, nem elég a tehetség, ha csillagot akarsz, mélyen zsebbe is kell nyúlnod. Azt nem tudom, ki fizette Hófehérke vagy Shrek részét (na jó, azért sejtem), de tény: a csillag tulajdonosának jelenleg 50 ezer dollárt kell fizetni, hogy a neve kikerüljön. Ez az úgynevezett szponzorációs költség egy nonprofit szervezethez kerül, amelynek az a feladata, hogy a jelképeket méltó állapotban tartsák, ha kell javítsák, cseréljék. 

Hiába a világhír, Hollywood leghíresebb utcájának látképéhez nem csak a sztárok, a fényképezőgépüket szorongató turisták és az egymásba érő szuvenírboltok, hanem a drog és alkoholmámorban kóválygó hajléktalanok, és az éjszakai pillangók is hozzátartoznak. A jelenség nem újkeletű, hiszen a Micsoda Nő (Pretty Women) nyitójelenetében is itt, a Hollywood Boulvardon szedte fel az eltévedt milliomos az utcai prostit - akivel persze végül egymásba szerettek. Pedig az a film már több mint harminc éves, de az utcák ma is ugyanolyanok.

A valóság nem olyan romantikus mint a filmvászon, Los Angeles egyik leghíresebb utcája igaziból borzasztóan mocskos, és kétes alakokkal teli - még fényes nappal is. Mi egy csendesnek mondható nyári délelőttön látogattunk el ide, hogy felkutassuk Manda kedvencének Minnie egérnek a csillagját. A sztártérképet fürkészve magamban azon imádkoztam, hogy egyetlen hajléktalan se tanyázzon rajta, és külön boldog lennék, ha se lehányva, se lepisilve nem lenne, hogy legalább le tudjam vele fotózni. Szerencsénk volt, de azért azt előre tisztáztuk, hogy nincs az a fertőtlenítő mennyiség nálunk, amely szavatolná, hogy esetleg meg is érintsük a kiválasztott csillagot.

De nem Minnie az egyetlen kitalált figura, aki helyet kapott a Hírességek Sétányán. Megtaláltuk Mici mackó, Donald Kacsa, Goofy, Godzilla, Shrek vagy éppen Hófehérke csillagját is. Az Amerikai Egyesült Államok két elnöke, Ronald Reagen és Donald Trump is helyet kapott a sztárok közt - mindketten a szórakoztatóiparban nyújtott teljesítményüknek köszönhetően. 

"Kedvenceinkkel" némi készpénz fejében személyesen is találkozhatunk; igen erőszakosan kínálják magukat a beöltözött mese-, és akcióhősök a közös fotózásra. Potom 20 dollárért már kattinthatunk is velük. Kösz, de mi kihagytuk. 

Magyar vonatkozást is találunk szép számmal a sétányon: Tony Curtistól, Gábor Zsa Zsáig, Houdinin keresztül Lugosi Béláig számos ismerősen csengő név visszaköszön Hollywoodból. Ha esetleg kiváncsiak vagytok arra, hogy a ti kedvencetek is köztük van-e akkor itt böngészhettek a nevek között. 

Kép és szöveg: MandaMoM

Mindig is gyanús volt nekem Axl Rose, aki akármilyen mélyre csúszott, mindig visszakapaszkodott a csúcsra, vagy Slash, aki biztos vámpír, mert már 30 éve nem változik semmit. Járvány ide vagy oda, kamaszkorom kedvenc rockbandáján mit sem fogott az idő vasfoga, a fiúk a hatodik X-hez közeledve, a koronavírus járvány közepén is könnyedén lenyomnak egy két és fél hónapos turnét. Méghozzá nem is akármilyet!***

Néhány évvel ezelőtt szenzációnak számított, hogy hosszú, haragszomráddal töltött évek után ismét összeállnak a Guns n' Roses legendás tagjai, és világkörüli koncertturtnéra indulnak. Sokan szkeptikusak voltak, mert énekesük, Axl Rose ezt megelőzően a drogos kalandjai, hízása és sikertelen botoxkezelései, botrányos magánélete miatt többször került a hírekbe, mint zenei sikerei okán. De végül összeálltak, és mindenki ámulatára letarolták a világot. Profi, felejthetetlen műsort adtak mindenhol, régi fényében ragyogott a '80-as, '90-es évek egyik legnagyobb rockbandája. A londoni Olimpia Stadionban megtartott dupla koncert első napján 2017. június 16-án is ott csápoltam a 80 ezer néző közt, akkori élménybeszámolómat itt elolvashatjátok, ha képbe akartok kerülni hogy mulatnak az angol rockerek (spoiler: udvariasan).  

Evés közben jön meg az étvágy, és bár az akkori koncertturné elnevezése One in a Lifetime (Egyszer az életben) volt, mégis rájöttek az öregfiúk, hogy együtt többet érnek a piacon mint külön-külön. 2020-ra is meghirdettek egy Észak-Amerikai turnét (2021-re pedig európait), ám ma már tudjuk, a tavalyi évjárat nem kedvezett a tömegrendezvényeknek. A bulikat egy évvel későbbre tolták, és nyár elején elkezdték itt is árulni a jegyeket. Bevallom, nem voltam benne biztos, hogy megtartják-e a koncerteket és ha igen, akkor mennyit, és vajon nem fárad el menet közben Axl, Slash vagy Duff. Jómagam az utolsó amerikai bulik egyikére, az Észak Karolinában lévő Raleigh Arénába vettem jegyet szeptember 29-re. Az esélytelenek nyugalmával figyeltem a turnét, várva, mikor értesítenek, hogy a családias 20 ezer fő befogadására alkalmas zárt Arénában mégsem lesz pogózás. 

Ám mégis eljött a szeptember végi nap, és csak a pozitív koncertkritikák, valamint a lelkes rajongói élménybeszámolók záporoztak a közösségi médiában, amelyek - igen csekély kivételt leszámítva - ismét a legmagasabb elismerés hangján szóltak a bandáról. Július 31-én kezdték a dübörgést, és két-három napos különbségekkel felrobbantották az Egyesült Államok különböző helyszíneit - Chicagótol, Las Vegason át, Californiától Floridáig. Több mint 20 nagyváros, és mindenhol teltházak. Elérkezett hát az a nap amit az én jegyemre nyomtattak. Mandula ezúttal otthon maradt, csak a telefonomon lévő minivideókból kaphatott bepillantást a koncertre. De mivel a Baby Shark nem szerepelt a dalok listáján, ezért különösebb érdeklődést nem mutatott irántuk. 

Nem úgy én, aki még napokkal később is a hatása alatt vagyok az élménynek! Három és fél órán keresztül zúzott a Guns n' Roses, tökéletesen kiegyensúlyozva vegyítették a régi nagy slágereket az új szerzeményekkel. Axl szinte végig színpadon volt, mindössze háromszor öt percre pihent meg - egyszer Duff énekelt egy saját dalt, egyszer pedig Slash szólózott egy hatalmasat. Sajnos védjeggyé vált hosszú hajától megvált Axl, és ezúttal forrónadrágot sem húzott - viszont két számonként új pólót vett -, de ami a legfontosabb: ugyanúgy visított mint régen. A jól megszokott, elvárt minőségben énekelte végig a legnagyobb nótákat. Profi előadás, profi szervezés, de azért az amerikai közönség jócskán különbözött a tengerentúliaktól. 

Mivel a lakóhelyünktől három órányi autóútra volt a Guns legközelebbi fellépése, ezért időt hagytunk az érkezésre. Másfél órával a kezdés (és fél órával a kapunyitás) érkeztünk, de csak nem találtuk meg a kígyózó kocsisort, ami a parkolóhoz kacskaringózik. A forgalomirányítók előzékenyen terelgettek a hatalmas parkolóba, amelybe már otthon megvettem a helyet. Amerikában egyébként is profi módon kezelnek minden tömegrendezvényt. Most is meggyőződtem róla, hogy milyen kényelmes, ha a hat sávos autópálya mellé, a város szélén építenek egy gigaparkolót amelynek a közepébe tesznek egy rendezvényközpontot, ahol - az érdeklődéstől függően - naponta tartanak telt házas eseményeket, koncertet, hoki, kosármeccset, esetleg szépségversenyt - amire épp kereslet van. Szóval forgalom nem volt, a parkolóban is bőven akadt hely. Mindössze arra kellett vigyázni, hogy kikerüljük a hamarjában felállított kockás terítős asztalokat, piknikszékeket, csomagtartóból előkerült óriási hűtőládákat. Ugyanis a közönség egy része órákkal előbb megérkezett és a parkolóban mini előbulikat tartottak a baráti társaságok. Alapoztak a rendezvényre, söröztek, beszélgettek, sőt megvacsoráztak. 

Fél órával a meghirdetett kezdés előtt még mindig nem volt jelentős sor sem a beléptetésnél, sem a pólóárusoknál, sem a hot dog stand előtt. Már már kezdtem gyanakodni, hogy foghíjas lesz a nézőtér. Kényelmesen megtaláltuk a helyünket a színpadtól kb. 15-20 méterre lévő székünkön, És bemutatkoztunk jobbról, balról, illetve az előttünk és a mögöttünk lévő rajongótársaknak, ha már együtt bulizunk, akkor nem árt ha ismerjük egymás nevét. 

A Raleigh-ben található PNC arénába a járványhelyzet miatt csak maszkban lehetett bemenni (ami viszont hamar lekerült mindenkiről), a színpad előtti küzdőteret leszámítva ültetett nézőteret alakítottak ki, mégsem sokáig ücsörögtek a rajongók a babérokon. Mikor az előzenekar levonult, este nyolckor óramű pontosan elindult a show. Ekkor viszont már nem volt üres hely sem a lelátón, sem a földszinten. Sőt a székek sem látszódtak, mindenki talpon volt, és megkezdődött a tombolás. Az Aréna hangosítása, akkusztikája, a látvány, a fények a lézerek, mind mind olyan élményt adtak, amely három és fél órás videoklip közepébe helyezett 20 ezer embert. Nem beszélve arról, milyen érzés amikor ennyi ember együtt énekeli a mai napig sláger dalokat (én speciel kamaszkoromban még angolul sem tudtam rendesen, amikor halandzsanyelven már ordítoztam ezeket a sorokat). Most pedig itt vagyok az amerikai rajongókkal, hogy saját szülőföldjén hallhassam a Guns n' Rosest. Felejthetetlen élmény! 

Apropó, tudtátok, hogy az első video a YouTube-on ami elérte az 1 milliárdos megtekintést, a November Rain volt? Kétségtelen, hogy ezúttal is ez volt az este legnagyobb sikere, ami a cifrázásoknak köszönhetően 10 percesre sikeredett...

Bár az utolsó amerikai koncertek egyike volt a karolinai, mégsem érződött sem fáradtság, sem fásultság a bandán. A Slash és az Axl közötti rivalizálásnak sem volt már nyoma (ami miatt sokáig esélytelennek látszott, hogy valaha összeáll a banda). A rajongók imádták őket, percekig éltették Slasht és amikor elcsendesülni látott a tapsvihar, Axl tovább ünnepeltette barátját. Az is látszott, hogy már sokkal konfortosabban játszanak együtt, négy éve még alig mentek egymás közelébe a színpadon, most már jóval több volt a közös pillanat. Jó volt látni őket így egütt. Három és fél óra alatt lejátszottak csaknem 30 számot, viccelődtek a közönséggel: Axl kidobta a végén a mikrofonját, Slash és Duff pedig visszatért a koncert után, hogy pengetőket szórjon a legkitartóbb rajongóknak.

Tudom, sokan otthon is nagyon várják a bandát, hiszen ha nincs COVID akkor idén már Európában játszott volna a Guns. Bízzunk benne, hogy ez így is lesz, habár a bizonytalan időket jól mutatják, hogy az erre a hétvégére tervezett mexikói bulikat is törölniük kellett a szervezőknek néhány nappal ezelőtt. Reméljük jövő nyáron már az Európai rajongóknak sem kell nélkülözni a Guns n' Rosest. Sajnos budapesti helyszín ezúttal sincs meghirdetve, de az igazán fanatikus rajongók azért egy prágai vagy egy varsói bulit becélozhatnak. Ha engem kérdeztek: MEGÉRI!  

Észak Karolina, PNC Aréna 2021. szeptember 29. 

Kép és szöveg: MandaMoM

A dalok (lejátszásuk sorrendjében): 

• It's So Easy
• Mr. Brownstone
• Chinese Democracy
• Slither  
• Double Talkin' Jive
• Welcome to the Jungle  
• Better
• Estranged
• Live and Let Die  
• You're Crazy  
• Rocket Queen
• You Could Be Mine
• I Wanna Be Your Dog  
• Absurd
• Hard Skool
• Coma
• Civil War  
• Slash Guitar Solo  
• Sweet Child o' Mine
• November Rain
• Wichita Lineman  
• Patience
• Catcher in the Rye  
• Sorry
• Knockin' on Heaven's Door  
• Nightrain

Ráadás: 

• Madagascar
• Don't Cry
• The Seeker  
• Paradise City

Eljátszottál már a gondolattal, mi történne ha beugranál Buddy cukrászdájába New Jersey-be, vagy épp az Autók Grófjának műhelyébe, esetleg a Zálogcsillagok zacijába Las Vegasban? Ott találnád-e kedvenceid a pult mögött, gyorsan összeállnál velük egy szelfire, és megtudakolnád hogy vészelték át az elmúlt időszakot? Idén nyáron  beugrottunk kedvenc valóságshow szereplőink munkahelyére, hátha ott találjuk őket.***

Hobokenben a Carlo's Bake Shop, a Las Vegas-i Gold and Silver Pawn vagy a Count's Kustom ad otthon az elmúlt évek három nagy sikerű amerikai valósághowjának, amely egy cukrászda, egy zálogház és egy egyedi autókat készítő műhely hétköznapjaiba ad betekintést. A Magyarországon is futó (ál)valóságot bemutató sorozatokat nézve még mielőtt a tengerentúlra költöztünk, megállapodtunk a férjemmel, ha egyszer eljutunk ezekbe a nagyvárosokba, biztos beugrunk, hátha a "dolgozóban" találjuk kedvenceinket. Persze már akkor sejtettük, hogy nem találkozunk minden főhössel, de azért talán összefutunk egy egy ismert arccal, talán épp Chumlee-vel a zálogcsillagokból, vagy épp Rolival, a magyar autófényező sráccal a Gróf műhelyéből. 

Nos, utólag már elmondhatjuk, erre nagyjából annyi esélyünk lett volna, mint arra, hogy Bobby Ewing odalép hozzánk a Southfork Ranchen. Ezek a sorozatok ugyanis már Amerikában is nagyon nagy népszerűségnek örvendenek, szereplőik már korántsem mondhatók hétköznapi halandóknak, sokkal inkább celebritásoknak, akik a valósághow-ból megismert üzleteiket ügyes kis minibirodalommá igyekeznek növelni. 

Üzleteik sem csupán a finom sütik, autók vagy pénzszűkében lévő szerencsejátékosok miatt dübörög, hanem a kiváncsiskodók is szép számmal érkeznek hozzájuk. 

A Carlo's Bakery Hobokenben egy elragadó cuki (mi először a pandémia előtt sütiztünk itt, majd idén nyáron is), de a ma már hálózattá növekedett lánc üzletei megtalálhatóak Las Vegastól kezdve Manhattan belvárosán keresztül Philadelphiában is. Az eredeti üzlet, ahol a Tortakirály édesapja, Carlo megnyitotta első olasz édességeket kínáló üzletét - amely aztán évtizedekkel később a fiának hozta meg a világhírt - összesen két kis asztalt kínált a kígyózó sorokban érkező rajongóknak, hogy helyben is megehessék a Cannollit vagy a vörösbársony tortát. 2021-ben sajnos már ezek az asztalok is eltűntek, úgyhogy csak elvinni tudtuk a finomságokat. Buddy-val pedig sajnos csak a plakátokon és a falra szerelt tévén keresztül "találkozhattunk". 

A Zálogcsillagokból ismert Rickkel azonban már közös szelfit is sikerült lőni, igaz, csak a bolt végében kiállított életnagyságú bábjával, de a messziről jött turistának ez is megteszi. Aki drágálja a zálogházban található csecsebecséket, az feltankolhat hűtőmágnesből vagy pólóból is a szuvenírsarokban. Sőt a zaci mellett egy kisebb üzletsor is található, amely láthatóan szintén azonos tulajdonosi körhöz tartozik, mert minden a valósághowról szól. Az alkalmazottak - bár egyet sem ismertem fel a sorozatból - mind nagyon kedvesek és előzékenyek, szívesen beszélgettek velünk. Megtudtuk tőlük, hogy őket is nagyon rosszul érintette a világjárvány, jóval kevesebb turista érkezik, de legalább újra kinyitottak, mert néhány hónapra nekik is be kellett zárni. A világ minden pontjáról érkeznek hozzájuk Magyarországról sem mi voltunk az első vásárlók. Bár nagy értékű dolgokat nem vettünk, azért egy gyűjthető Minnie egér elköltözött a zálogház polcáról Mandulához. 

Az Autók Grófjánál azonban már nem költöttünk - kicsit drága és körülményes lett volna... A sorozatból ismert műhely bemutatótermében egész nap várják az különleges járgányok szerelmeseit, hogy gyönyörködhessenek az showból megismert egyedi darabokkal. Azonban Danny " The Count (A Gróf)" Koker azonban nem volt ott, és Rolit (született hazánkfiát, Szabó Rolandot) is hiába kerestük volna a műhelyben. A magyar srác már nem náluk dolgozik, két évvel ezelőtt kiszállt a bandából. Roli saját vállalkozást alapított Rock N' Roli Kustom néven Las Vegasban. Az ő műhelye azonban - valóságshow híján - korántsem olyan ismert. Amíg ő is eléri egykori főnöke hírnevét, addig is a Gróf kiállítóterme őrzi az keze munkájának nyomát; egyedi  autók, motorok, old timer és modern, két vagy négykerekű alkotások - még egy bulibusszá átalakított halottaskocsit is láthatunk. A műhely fő bevételét azonban nem a látogatók adják: a kiállítóterembe bárki ingyen bemehet, nem kérnek belépőjegyet. De ha valakinek megtetszenek az egyedi járgányok, akkor tanulmányozhatja a falra felfüggesztett árlistát is. 

Bár egyik helyen sem futottuk bele a celebbé vált mestermberekbe, üzletemberekbe, mégsem voltunk csalódottak, sőt! Láthattuk, hogy a valóságshow díszletei tulajdonképpen nem is díszletek, igaz, a főszereplők ma már ritkán állnak be a pult mögé. Ki tudja, lehet, hogy a közelben voltak, de mi azt nem láthattuk..

Kép és szöveg: MandaMoM

Már több mint 58 év eltelt mióta az utolsó rab is eltávozott az Alcatrazból, ám a világ leghíresebb börtöne még ma is számos látogatót vonz. Ha valaki meg akarja nézni a híres intézményt, jobb ha jó előre lefoglalja a helyét. Akár hetekkel, hónapokkal előre elfogynak az szigetre induló hajón a jegyek, holott mikor engedélyezték az egykori börtön látogathatóságát, azt hitték, hamar lankad majd az érdeklődés. ***

Még ha nem is jártál az Alcatrazban, lehet, hogy már többször is hallottad a záródó celláinak hangját. Méghozzá  ahol nem is számítottál rá: a moziban. George Lucas-nak annyira megtetszett a híres börtön celláinak becsapódásának hangja, hogy felvette és effektek formájában több Hollywood-i filmből is visszaköszön. Például a Halálcsillagon... De erről picit később.

A Covid előtt napi 5000 látogató árasztotta el Alcatraz szigetét - és az azon található börtönkomplexumot -, és még így is hetekkel, hónapokkal előre eladták az összes helyet a negyedóránként kifutó komphajókra. Úgyhogy ha tervezel egy San Francisco-i városnézést, de a börtöntúrát sem akarod kihagyni, akkor jobban jársz ha előbb az Alcatraz kompra veszel jegyet és csak utána a repülőre - mi legalábbis így tettünk. 

Nem csoda, még mindig sokan személyesen akarnak borzongani ott ahol egykor Al Capone takarította az udvart (a világ első számú maffiózója így is kiváltságosnak érezhette magát, hogy dolgozott, és minél többször elhagyhatta szűk celláját). A raboknak nagyon kevés privilégium jutott: a szabályzat szerint ellátták őket élelemmel, ruhával, és orvosi felügyelettel. Minden más kiváltságszámba ment, és a legkisebb rendbontásért megvonták tőlük. A börtön falai közt nem voltak jogvédők. A vélt vagy valós vétségért sötétzárka járt, vagy a pincében található sötét, ablaktalan nyirkos cellák. Csak egy matrac a földön és egy éjjeliedény: ennyi volt a felszereltsége a szobáknak, az ellátmány pedig víz és kenyér. A leghosszabb idő - amit egy rab a sötétzárkában töltött - 15 nap volt, a többség 2-3 nap alatt megtört és utána kezesbárányként viselkedett - legalábbis egy darabig. 

Az Alcatraz 1934 és 1963 között, 29 évig működött szövetségi börtönként, és bár voltak szökési kísérletek, a hivatalos nyilvántartás szerint ebben az időszakban senkinek sem sikerült sikeres szökést végrehajtani a Szikláról. Igaz, egyszer három embernek nyoma veszett, miután a cellájuk falát megbontva sikeresen kiásták magukat 1962-ben, de arra nincs bizonyíték, hogy élve partra jutottak. Holttestük sosem került elő. 

Ám ha kicsit többet megyünk vissza az időben, akkor találunk sikeres meneküléseket az Alcatrazból. Mielőtt Amerika legveszélyesebb bűnözőinek gyűjtőhelyévé vált, katonai börtönként üzemelt - jóval felszínesebb biztonsági szabályokkal. Így fordulhatott elő, hogy többször is sikerült egy kis furmánnyal kiszabadulnia lakóinak. A múlt század első felében történt, hogy egyikük bemászott egy nagy ládába és postai küldeményként feladta magát - sikerült eljutnia San Francisco-ba, mire felfedezték a szökést, kereket is oldott. De olyan is akadt, aki a helyi nyomdában szabadulólevelet hamisított magának  - valamint három másik társának - és elrejtette  a Washington D.C.-ből érkező hivatalos levelek közt. Az illetőt három társával együtt még el is búcsúztatták, kiadásaikra kimenőpénzt is kaptak, majd hajóval vitték őket az egy mérföldre lévő kikötőig. A hamisítót később sem fogták el. Mire rájöttek, hogy szökés történt, elhagyta a várost, viszont cimborái még mindig a kikötői kocsmákban ünnepelték a váratlan szabadulást: hamarosan a régi cellájukban józanodhattak a villámkimenő után. 

Ám miért is volt olyan nehéz a kijutás az Alcatrazból? A kis sziget - ami eredetileg egy lakatlan szikla - mindössze egyetlen mérföldre található San Francisco partjaitól. Eredetileg madarak élőhelye, sirályok, kormoránok fészkelnek rajta. A rengeteg szárnyas szinte mindent összepotyogtat. A börtönudvar sem a frissen hullott hótól fehérlik augusztusban.

Minden évben tartanak öbölátúszást is, tehát nem lehet olyan nehéz partra evickézlni - gondolná egy laikus. De ez nem így van, ugyanis a San Francisco öbölben még nyáron is meglehetősen hideg a víz - a többi évszakban pedig kifejezetten fagyos - és életveszélyes áramlatok is nehezítik az úszók helyzetét. Könnyű eltűnni a vízben. Bár az csak legenda, hogy cápák is tanyáznak az öbölben: a víz nem olyan sós mint az óceánban, ezért az emberre is veszélyes ragadozók csak nagyon ritkán úsznak fel a Golden Gate hídig. 

 Miután bezárták a börtönt - amelyben nagy szerepe volt az 1962-es szökésnek is - a sorsáról többféle terv készült. Egy darabig az indiánok is igényt tartottak rá, több őslakos család is odaköltözött, adományokból tartották fenn magukat 19 hónapig. Ám miután több műemléknek jellegű épületet is megrongálódott, lassan elvesztették a civilek támogatását és végül a helyi hatóságok kiköltöztették őket.

Ezután engedték, hogy Hollywood filmforgatásokra használja a börtönépületeket - számos kasszasiker helyszíne a mai napig - a filmesek pedig igyekeztek visszaállítani a börtönévekben ismert állapotot. Helyreállították a cellák zárószerkezetét, az eredeti tervek szerint berendeztek egy-két helyiséget. A filmek a nagyérdemű érdeklődését is felkeltették a börtön iránt, ezért eleinte alkalmanként engedték a látogatását. A fenntartók azt hitték, hamar ráunnak a turisták, és akár parkot is alapíthatnak a helyén, vagy akár New York mintájára egy nagy szobor is helyet kaphat a szigeten (szóba került egy nyugati Szabadság Szobor, vagy épp San Francisco névadója Szent Ferenc is). 

Ám aki meg akarja nézni amerikai egykori hírhedt bűnözők otthonát, egy darabig még biztosan meg tudja tenni, ugyanis a mai napig nem vesztett népszerűségéből.  Sőt, nem csak a helyszín, hanem még a börtön hangjai is világhírnek örvendnek. Kevesen tudják, hogy olyan híres filmekben, mint a Terminator 2, a Jurassic Park, vagy éppen a Star Wars - Birodalom Visszavág című filmekben is a csapódó ajtók hangját az Alcatraz celláinak csapódásakor felvett hangeffektek adják. Bizony, bármilyen hihetetlen, a Halálcsillagon lévő ajtó becsapódásakor Darth Vader is ugyanazt hallhatta amit Al Capone, mikor egy fárasztó munkanap után visszatért a 181-es cellába. 

Kép és szöveg: MandaMoM

Stephen King már több mint fél évszázada ontja a horror-regényeket - több köztük mára már kultikussá vált. A 73 éves író Maine-ben született és történeteinek nagy része is itt, az Amerika északkeleti csücskében lévő államban játszódik. Ellátogattunk mi is Maine-be, már csak azért is, mert tini korom óta rajongok az íróért.***

Bevallom őszintén Stephen King könyvei közül nem mindegyikért vagyok oda, de néha még a gyengébbeket is élvezettel olvasom, annyira jól "belevarázsol" az író a történetbe. A legújabb kötete éppen ma jelenik meg Amerikában - ami idén már a harmadik -, és hála az előrendelés lehetőségének, a premier napján máris belevethetem magam Billy Summers kalandjaiba.

Stephen King ugyan sosem fog irodalmi Nobel díjat kapni - szerintem nem is pályázik rá - de tény, hogy nagyon gazdag karrier és életút áll mögötte, olvasói pedig imádják, akármilyen furcsa szerzet. Csaknem ötven év telt el azóta, hogy első horrorkötetét publikálták. A Carrie-ből 1976-ban filmet is forgattak, amelyet számtalan könyv majd ezekből készült mozi követett. AZ, A Kedvencek temetője,  Halálsoron, Tortúra, Ragyogás, Járvány, Cujó, A remény rabjai, vagy a már újabb művek: a Búra, a Mr Mercedes, 11/22/63 - ez csak néhány Stephen King nagy sikerű művei közül, amellyel a mozivásznon illetve tévésorozat formájában is találkozhattunk. 

Sőt, egyszer kísérletképpen még az X Akták sorozat egyik epizódjának a forgatókönyvét is Stephen King írta - természetesen ez a rész is Maine-ben játszódik. 

Így hát ha nem is személyesen, de a horrorkirálynak köszönhetően már számtalanszor járhattunk Maineben, akár az író lakhelyének helyszínein is borzonghattunk. AZ történetében a sorozatgyilkos bohóc és a gyerkőccsapat élet-halál küzdelme ma már kultikussá vált. Ugyan egy kitalált városban Derryben játszódik, de a helyszínek valóságosak: Stephen King otthonában, Bangorban megtalálhatjuk a Union és Jackson utca sarkát, ahol a könyv (illetve az abból készült film) nyitójelenetében egy gyilkos bohóc csalogatja ifjú áldozatát egy csatornához... De Bangorban találhatjuk meg Paul Bunyan szobrát is, amely egy nem túl bizalomgerjesztő favágót ábrázol, aki Stephen King világában lemászik talpazatáról, hogy óriási baltájával aprítsa az arra járókat. A helyi temető az egyik legrégebbi az USA-ban. A Mount Hope festői lankáin forgatták a Kedvencek Temetőjének néhány jelenetét, a filmben maga az író Stephen King is vállalt egy kisebb szerepet (egy temetést levezető tiszteletest alakított).

De nem csak a műveit, hanem magát az írót is egyfajta kultikus tisztelet övezi. Ez pedig olykor már terhessé is vált az írónak, aki sosem titkolta szeretetét szülőföldje, és azon belül is otthona, Bangor felé. De amikor a rajongók már egymásnak adták a kilincset a háza előtt, hogy csak egy pillantást vessenek az íróra, akkor már Stephen is elérkezettnek látta az időt, hogy új helyre költözzön. 

Ám nem akarta megfosztani a zarándokhelytől szeretett olvasóit, ezért inkább megtartotta a gótikus kinézetű vérvörös házat (sőt afféle mentorházként fiatal pályakezdő íróknak is tart itt szemináriumokat), családjával pedig átköltözött egy másik épületbe - ám annak a címét már gondosan titkolja. A vörös házba - ami több évtizedig volt az otthona - bemenni sajnos nem lehet, sőt még szuvenír,- vagy könyvesboltot sem alakítottak ki benne . pedig igény lenne rá. Bangori tartókodásunk során többször is ellátogattunk a kovácsoltvas kerítéssel ölelt baljós épülethez, hátha mégis arra jár Stephen. Őt ugyan nem láttuk, de a rajongók egymás után érkeztek, hogy csak egy fényképet készíthessenek a ház kapujában. Volt aki még levelet is hagyott az írónak, ami alig fél órával később már eltűnt, remélhetőleg eljut a címzetthez.

A kortárs irodalom legsikeresebb írójának könyvei több mint 40 különböző fordításban láttak napvilágot, 400 millió példányban keltek el. A 73 éves írónak idén már két új kötete jelent meg Amerikában, de a következőre sem kell sokat várnunk: ma, vagyis augusztus 3-án jelenik meg a harmadik, Billy Summers.  

Kép és szöveg: MandaMom

476 évvel ezelőtt, 1545. július 19-én süllyedt el VIII. Henrik kedvenc csatahajója a Mary Rose. A feleségeit sűrűn cserélgető angol király flottájának ékkövét veszítette el ezen a napon. Ám a roncsot a múlt században megtalálták, és több évtizedes bravúros régészeti munkának köszönhetően az angliai Porthmouth-ban bárki megtekintheti az időkapszulaként is jól teljesítő hajót.

2018-ban mi is megnéztük Mary Rose-t az angliai Porthmouth Tengerészeti Múzeumban, hogy saját szemünkkel lássuk a több száz év után felszínre hozott tudor kori hajóroncsot. A csatahajó maradványainál, csak a tenger mélyén konzerválódott felszerelés és a maradványok az érdekesebbek, melyek segítenek betekinteni ebbe a régen letűnt, ám mára már legendássá vált kor hétköznapjaiba.

A Mary Rose nem volt ismeretlen a történészek előtt, hiszen köztudott, hogy VIII. Henrik féktelen haraggal fogadta a hírt, hogy a franciákkal folytatott csatában elsüllyedt a harminc éves hajója, amit Máriáról, elsőszülött gyermekéről neveztek el. 

A hajó további sorsáról többet nem lehetett tudni, mígnem roncsait 1965-ben lelkes búvárcsapat fedezte fel, de kiemelésére még 1985-ig várni kellett. Mint kiderült, a hajótest beágyazódott a tengerfenékbe, ellepte az iszap, és a szerencsételenül járt hajót, a vele vízbe veszett személyzettel, felszereléssel és fegyverekkel együtt úgy konzerválta, mint a Vezúv lávája Pompeii szerencsétlen városát. A felfedezés szenzációs volt, hiszen a megmaradt tárgyak és emberi maradványok páratlan betekintést engedtek egy letűnt korba. Már nem csak a kódexekből tudhatták milyen volt egy átlagos matróz élete, ruhái, felszerelése. Megtalálták a hadihajó fegyverzetét is, ágyúkat, fegyvereket, sőt még a hajóorvos felszereléssel teli ládáját is.

Amikor feltárták a hajóroncs iszapba fúródott részeit, még a régészek is megdöbbentek: a sós víz az áramlatok és a óceán élővilága normál esetben hamar elpusztítja a hajóroncsokat és a fedélzeten lévő egyéb holmikat, nem beszélve az áldozatokról.

A Mary Rose esetében azonban nem csak emberi, még állati maradványok is kiválóan konzerválódtak, olyannyira, hogy alapos rekonstrukció után ma már bárki számára megtekinthetőek. Maga a hajóroncs is impozáns. Természetesen felmenni nem lehet rá, de több szintes üvegfalú kapszulán keresztül bekukkanhatunk a fedélközbe. 

Nem csoda, hogy a hajótest kiemelésekor még maga Károly herceg, az angol trón várományosa is személyesen tette tiszteletét. Ám utána még jónéhány esztendőnek kellett eltelni, hogy a víz alatti időkapszula kincseit bárki megtekinthesse. 

Összesen 174 ember maradványát találták meg a régészek, 92 többé kevésbé teljes csontvázat tudtak felszínre hozni.

Az egyik tengerészt a csontja és DNS-e alapján rekonstruálták, korabeli ruhát adtak rá (épp olyat amilyet szintén felszínre hoztak a hajóról). 500 év elteltével láthatjuk hát, hogy nézett ki a király egyik tengerésze. De nem csak emberek, hanem állatok is odavesztek a hajóval. A "Hatch" névre elkeresztelt kutya csontvázát a hajóács kabinjában találták meg. A négylábú hasznos feladatot látott el a hajón: patkányokra vadászott. Bár egy laikus azt gondolná, hogy erre a feladatra macskákat használtak, de a nyávogókat a Tudor korban szentségtelen állatoknak tartották, amik boszorkányokkal szövetkeznek. Ráadásul a hajókon elszaporodott patkányok gyakran olyan nagyra nőttek, hogy a macskákat is elzavarták, és egy kutya eredeményesebben vette fel ellenük a harcot. Hatch tehát ugyanúgy szolgálatteljesítés közben vesztette életét, mint azok a haditengerészek, akik vele együtt hősi halált haltak VIII Henrik hadiflottájának védelmében 476 évvel ezelőtt. 

 Kép és szöveg: Mandamom

Salemben jártunk a közelmúltban, ahol természetesen minden a boszorkányokról és a 329 évvel ezelőtti boszorkányüldözésről szól, amely nem csak a Massachusetts-i kisvárosban, hanem Amerika több városában is végigsöpört, számtalan ártatlan életét követelve. 

Már több mint háromszáz év telt el, Salem neve egybefonódott a boszorkánysággal. Holott az egész csak unatkozó tinédzserek veszélyes nyelvköszörülésével indult 1692-ben. Néhány helybéli lány kezdte ugyanis terjeszteni, hogy megszállta őket az ördög, és helyi boszorkányok hoztak rájuk rontást. Egyikőjük, a jómódú tiszteletes lánya volt, akiknek a háztartásában dolgozott Tituba, a színes rabszolgalány, akit egy barbadosi cukornádültetvényéről hurcoltak a Boston környéki településre. Elsők között vádolták meg a fekete bőrű lányt, aki jócskán kilógott a helybéliek közül. Az egzotikus teremtés előszeretettel mesélt hosszú sötét éjszakákon egykori törzse hiedelmeiről, szokásaikról, gyógyászatról amelyek nyilvánvalóan jócskán eltértek a puritán, vallásos kisváros mindennapjaitól. 

Amikor a boszorkány hisztéria kirobbant - a vádlók közül az egyik Tituba gazdájának lánya -, elsőként tartóztatták le. A fiatal lánnyal nem bánhattak kesztyűs kézzel a vallatói, mert hamarosan terhelő vallomást tett több vádlottra akiket ez alapján  ki is végeztek. Tituba azonban mégsem tartozott közéjük: terhelő részletes vallomásainak köszönhetően - amelyben többek közt azt állította hogy "boszorkánytortával" mérgezte a helyieket és pálcán tudott repülni - börtönben maradt, később viszont gazdája nem volt hajlandó kifizetni a börtön megváltásának költségeit, hanem eladta a raboskodó lányt. Új gazdája váltotta ki, akinek később bevallotta: minden vallomást kivertek belőle. 

Ma már nehéz elképzelni azt a hisztériát ami végigsöpört a városon, és amely következtében felakasztottak számos helybéli nőt, kővel zúztak agyon egy helybéli férfit (csak mert nem volt hajlandó elismerni, hogy őt is megrontották és hamisnak titulálta a boszorkányperek vádpontjait). 

A vádakról hamar kiderült hogy hamisak: a koronatanúk többsége évekkel később bevallotta, hogy csak kitalálták a rontást, mert ezzel akartak ártani azoknak a szomszédoknak, akik nem voltak szimpatikusak. De ekkor már késő volt: az Újvilág számos településén történtek a salemi perhez hasonló boszorkányüldözések. 

Mi például több mint 400 kilométerre Salemtől, Virginiában lakunk, de a városunkban van egy Witchduck Road nevű út, ahol néhány száz éve löktek vízbe egy boszorkánysággal vádolt asszonyt. Mivel nem süllyedt el, ki tudott szabadulni a zsákból és kiúszott, ezért bizonyítottnak látták bűnösségét (ártatlannak akkor bizonyult volna, ha megfullad), és bebörtönözték. Ő szerencsére néhány év múlva kiszabadult és folytathatta életét. 

Nem úgy mint azok a salemi asszonyok, akiket a per következtében akasztottak fel, és jeltelen sírba temették őket. A helyi temető az egyik legrégebbi az Egyesült Államokban, már a boszorkányüldözés előtt is voltak itt sírok. Ám mivel a boszorkányokat nem engedték szentelt földbe temetni, ezért ők nem, de a bíráik közül van aki itt lelt végső nyughelyet. Mi is megtaláltuk John Hathorne bíró síremlékét. A 76 évesen jobblétre szenderült férfi egyébként a Skarlát betű írójának Nathaniel Hawthorne-nak az üknagyapja. A híres 19. századi író szintén a város szülötte, de még a nevét is megváltoztatta, hogy ne hozzák kapcsolatba boszorkányüldöző ősével. 

A mai Salem azonban már nem szégyenkezik, nem próbálja takargatni a múltat, sőt! Nagyon jól megfér a Salemi Boszorkánymúzeum, és a Boszorkány Bevásárlóközpont egymás mellett, és a főutcán is egymást érik a boszorkányos akciók, portékák. Aki autentikus helyszíneket szeretne meglátogatni, az felkeresheti a fent említett temetkezési helyet, de aki beéri a mesterséges borzongással is, annak leginkább a Halloween tájékát ajánlják a helybéliek. Már írtam arról, mennyire szeretik az amerikaiak a  bizarr dekorációktól hemzsegő Európai számára olykor rémisztő ünnepet Halloween-t, de Salemben ez fokozottan igaz. Ilyenkor ugyanis a boszorkányok ismét megszállják a kisvárost, és szinte minden róluk szól: több tízezer ember zarándokol el az évnek ebben a szakaszában Massachusets-be. 

Ám ha nem szereted annyira a tömeget, akkor ajánlom inkább a csendesebb pl. nyári hónapokat. Akkor az idő is szebb, és boszorkányokból még nyáron sincs hiány... 

Kép és szöveg: MandaMom