JTom • 8 nap
1886 májusában, amikor a még mindig csak huszonöt éves és nem különösebben rutinos énekesnő végre az Operaház tagja lett, mintha el akarta volna feledtetni önmagával és a pesti publikummal az egykori kis sikerekkel és kis kudarcokkal indult Spiegel Arabellát, amikoris új művésznévvel Szilágyi Bellaként tüntette fel magát a plakátokon. Ekkorra megérthette azt is, hogy miután a jelentős német színháznak számító Boroszlóba nem hívták vissza (és bizonyára más városokban is sikertelenül próbálkozott), nem érdemes külföldön kísérleteznie, sokkal kézenfekvőbb itthon folytatni az igazán el sem kezdett karrierjét. Az Operaház vezetősége azonban – Podmaniczky Frigyes és Erkel Sándor mellett Káldy Gyula főrendező, az egykor megvádolt konkurens énektanár – nagyon is jól emlékezhetett a társulatot hat évvel korábban Bécs kedvéért cserben hagyó akkori növendékre, s nyilvánvalóan már ezért sem kapkodtak Szilágyi Arabella után. Nem véletlen, hogy szerződtetésére csak Podmaniczky távozását követően, Keglevich István intendánsságának kezdetén került sor. Ebben akár szerepe lehetett a szoprán grófi támogatójának is, de maga Szilágyi Bella is más érzéssel sétálhatott Pest grand boulevard-ján 1885 tavaszán, miután a korábbi Sugár utat Andrássy útra keresztelték...
Forrás: Operaház Emléktár
Nyilvánvaló, hogy amennyiben Spiegel Arabellában élt a művészi becsvágy (és élnie kellett, hiszen minden pofon és kudarc után újra és újra színpadra állt!), nem pusztán háztulajdonos és kitartott akart lenni, hanem énekesnő is, szüksége volt a Magyar Királyi Operaházra. Az azonban erősen vitatható, hogy a dalszínháznak is szüksége volt-e 1886 tavaszán még egy nem kirívóan tehetséges kezdő szopránra.
A fach nagy drámai szerepeinek javát ekkoriban az olasz Emma Turolla tartotta kézben, őt Györgyné Zsófia és Szigetiné Human Erzsi volt hivatott tehermentesíteni. Még élt a legendás bécsi Marie Wilt és rendszeres vendégsztárként járt Budapestre a koloratúrszoprán Bianca Bianchi is, akiket Ábrányiné Wein Margit és Komáromi Mariska helyettesített a hétköznapokon. Maleczkyné Ellinger Jozefa 1874 óta az együttes egyik oszlopaként szintén elsősorban koloratúr szerepekben lépett fel, a jugendlich-dramatisch szólamokat Reich Irma és Rotter Gizella kapta, míg Kordin Mariskának jutottak a másodrendű feladatok. Szilágyi Bellával szinte azonos időben és szerepkörre szerződtették Dévay Jankát és Seyler Leonát, egy jeles zeneszerző lányát, de a neves énekescsalád tagja, a húszéves Stoll Gizella is ekkor kezdte pályáját.
Forrás: Operaház Emléktár
A könnyebb naiva szopránszólam tehát telítve volt, az Operaház pedig havonta átlagosan mindössze húsz estén játszott. Szilágyinak nem lehettek korlátlan magasságai vagy virtuóz koloratúrtechnikája, és nem birtokolhatott hatalmas, zsíros, drámai hangot sem. A korabeli énekes átlagnál ugyan dekoratívabb lehetett, de színészetét kezdetben sekélyesnek ítélték. 1886-ban már nem számított üdvöskének, korábbi nadrágszerepeit a nála is fiatalabb kolleginák énekelték. Ilyen körülmények között még szuverén repertoárt építeni sem lehetett egyszerű, nemhogy kiugrani a vetélytársak közül. De a vezetőség sem volt könnyű helyzetben, amikor döntenie kellett arról, hogy melyik produkcióba tűzze ki az új tagot, hiszen még maga Szilágyi sem ismerhette igazán saját képességeit – a Boroszlóban énekelt Margit és Carmen(?) pedig meglehetősen differenciált hangot és személyiséget feltételez... Szilágyi Arabella operaházi tagságának két éve alatt ezekre a kérdésekre egyik félnek sem sikerült választ adnia – nyilvánvalóan az ebből adódó kudarcok miatt bocsátották el 1888 júniusában.
Tagsága huszonnégy hónapja alatt mindössze huszonkilenc estén léptették fel – tizenkét szélsőségesen különböző szerepben. Repertoárját megvizsgálva nehéz eldönteni, hogy vezetői a helyét keresték-e, vagy inkább minél előbb tönkre akarták tenni. Pedig A varázsfuvola I. hölgye, amit a május 20-i bemutatkozására kitaláltak, okos választás volt, hiszen a szerep gondos zenei formálást igényel, precíz muzikalitásra nevel, nem különösebben megterhelő, de (pro és kontra) ki lehet benne tűnni. Ezzel szemben a Pesti Hírlap ítésze mintha csak az évekkel korábbi bírálatát ismételte volna. „Felső hangjai eléggé csengők, de középen orgánuma némileg fátyolozottan hangzott és intonációja sem volt mindig kifogástalan.” Szilágyi Arabella alig néhány nappal később Félicien David valaha igen népszerű Lalla-Roukh-jának könnyed lírai címszerepét is megkapja. Kritikusai ezúttal sem kényeztetik el, szemére vetik, hogy nem fejlődött az évek alatt, s talán énektanárhoz sem jár. Véleményük szerint hangja erőtlen, magasságai élesek és felfelé erősen disszonál (azaz hamis), lélegzetei rövidek, prózája túl patetikus, mozdulatai közhelyesek. A drámaibb részekben érezte inkább otthon magát – ott bujkálhatott már a leendő tragika, de ezt sem a hang, sem a ráosztott szerepek nem segítették megszülni, a színház pedig mentor nélkül magára hagyta. A szezon utolsó debütálásáról, a Cselre cselt című Schubert-kisopera Ludmilla grófnéjáról az ítészek már említést sem tesznek.
Nesser: A säckingeni trombitás - Marie jelmezterve (I. felvonás), 1886
Forrás: Operaház Emléktár
Talán okulva a bírálatokból arra használta fel a nyári szünetét, hogy Párizsba utazzon, ahol a legendás Mathilde Marchesitől vett énekórákat. Visszatérve Micaëla lesz az első új szerepe – a kritikusok epésen megjegyezték, hogy a költséges továbbképzésnek semmi nyoma. 1886. november 6-án tartották Victor Nesser A säckingeni trombitás című operájának magyarországi bemutatóját, melyben Marie, a női főszerep lett Szilágyi Arabella első valódi premierje, amelyet jelentős közönség-érdeklődés kísért. A Németországban nagy sikert aratott mű hazai produkciója rossz csillagzat alatt született, de a bemutató kudarcáért jórészt minden kritikus a menthetetlenül hamisan intonáló szopránt okolta. Énekét többször kísérte a közönség pisszegése, ami igazán nem volt jellemző megnyilvánulás az Operaházban. „Őszintén sajnálkozva e fiatal énekesnő fölött, nem részletezzük, micsoda kínpadra vonatott ma este mind ő, mind a vele együtt szereplők, mind a közönség. (...) A kisasszonyt minden egyes száma után szolemnisen kipisszegte a közönség és kacaj nyomta el a legfelső karzaton alkalmazott gyönge tapsgépezetet” – írta a Budapesti Hírlap. A szerepet a következő előadáson Rotter Gizella vette át.
Szilágyi Arabellát kéthavi szilenciumra ítélik (remélve, hogy a közönség megfeledkezik a fiaskóról), ami után Lalla-Roukh-ként tér vissza, majd két nyúlfarknyi szerepet kap, A trubadúr Inezét és a Traviata Flóráját – ami igencsak megalázó lehetett az egykori Violettának, még ha az első estén a világhírű Marcella Sembrich is énekelte a címszerepet. 1887 júniusában, amikor a kritikusok féllábbal már szabadságon vannak és a bérletes közönség nagy része is lehúzódott a birtokára, a szopránt újabb mélyvízbe dobják, ezúttal az Ernani Elvirájával kellene megküzdenie. A Pesti Hírlap bírálatában ezúttal már nem volt kímélet. „Azt meg kell adni, hogy a kisasszony rendkívül »hálás« közönséget tudott magának összegyűjteni, amely derűre-borura tapsolt, mihelyt Elvira csak a száját felnyitotta. Azt is szívesen elismerjük, hogy ma kevesebbet disszonált, mint egyébkor. De amiről még mindig nem tudott minket meggyőzni, az az, hogy kellő kvalifikációval bírna a Magyar Királyi Operaszínháznál elsőrendű szerepek betöltésére, és attól tartunk, hogy erről nem is fog minket soha meggyőzni. Hálával tartozhatik az intendánsnak, hogy alkalmat nyújtott neki, A säckingeni trombitás bemutatója alkalmával vallott kudarc helyrehozására, de ezzel azután érje is be és óvakodjék attól, hogy a maihoz hasonló jelenetek ismétlésével kihívja maga ellen a közönség oppozícióját.”
Nesser: A säckingeni trombitás - Marie jelmezterve (II. felvonás), 1886
Forrás: Operaház Emléktár
Szilágyi Arabella azonban, ha vásárolt is magának klakkor, az ambícióit továbbra sem adta fel. Operaénekes akart lenni. Az 1887/88-as szezont ismét Lalla-Rough-ként kezdi, majd elénekelhet egy Traviatát – a kritikusok mindkét estétől távol tartották magukat. Hogy a fellépések nem is sikerülhetettek jól, arra bizonyíték, hogy az igazgatóság koncepciót váltott, és a koloratúr szerepek után kiosztották rá a Gioconda mezzoszopránra írt Lauráját. A kudarc papírforma szerint következett be, Szilágyi Arabellára újabb tétlen hónapok vártak, egészen május közepéig, amikoris újabb művészileg nehezen indokolható próba elé állították. „Amnerist Szilágyi Bella kisasszony énekelte, s mint tudjuk, megválván az Opera kötelékéből, az ő mai föllépése is búcsúzó volt. De őszintén bevalljuk: mai föllépésével kellemesen lepett meg, ha rövid ittléte alatt többször mutatta volna be magát oly előnyösen, mint ma, bizonyára nem kellene megválnia Operánktól. Meglehet azonban, hogy eddigi sikertelenségeiben nem Szilágyi kisasszony volt annyira hibás, mint inkább a rendezőség, mely úgy hangjának természetével, mint egész egyéniségével ellenkező feladatok megoldására szánta, azt hívén, hogy a könnyebb játékoperákban és koloratúr szerepekben könnyebben értékesítheti. Ez egy alapos csalódás volt. Szilágyi Bella kisasszony, mint drámai énekesnő fejlődhetik s haladhat, de mint koloratúr énekesnő aligha érvényesülhet. Az előadást a lóverseny és a bazár dacára szép számú közönség hallgatta végig.”
Verdi: Aida - Amneris jelmezterve (I. felvonás), 1884
Forrás: Operaház Emléktár
Úgy tűnik a Pesti Napló kritikusának és társainak is kezd felsejleni, merre vihetne Szilágyi Arabella útja, még ha az Operaház el is engedte a művésznő kezét. Annyit azért még rúgott bele búcsúzóul Beniczky Ferenc, az új kormánybiztos, hogy a szerződése lejárta előtt, mindössze hat nappal Amneris-bemutatkozása után beugrasztotta a Faust könnyed, koloratúrát is igénylő Margit szólamába. Az előadást egyedül a Pesti Hírlap ítésze nézte meg, de ő sem a látottakról formált véleményt, amikor azt írta, hogy „Nagyon szép dolog az, ha a nagyurak a művészetet pártolják, de csak úgy, ha ezt a saját zsebükből teszik és nem akarják »műpártolásuk« költségeit másokkal megfizettetni.”
Szilágyi Arabella 1888 júniusára állás nélkül marad. Szeptemberben Aradon koncertezik, egyébként csend van körülötte. Beniczky októbertől új művészeti igazgatót szerződtet Gustav Mahler személyében. S ezzel a döntéssel nemcsak az Operaház történetében kezdődik egy új fejezet.
