Kontent • 11 nap
Európa északi területei amolyan félreeső peremvidékként szerepelnek a köztudatban, és gyakran a történelemkönyvekben is. Valójában azonban a Baltikum már az ókor óta kiemelt szerepet játszott a kontinens életében, és nemcsak gazdasági, hanem politikai és katonai szempontból is. A térség két domináns országa, Dánia és Svédország, egészen az újkorig Európa nagyhatalmai közé számított, és komoly szerepet játszottak a kontinens politikai és katonai történetében. Törekvéseik elsősorban természetesen egymás ellen irányultak, és évszázadokon át marakodtak a Balti térség vezető szerepéért, amit aztán a XVIII. században a nevető harmadik, a közben lassan megerősödő Oroszország szerzett meg az egymás elleni folyamatos háborúkban kimerült két országtól. A napóleoni háborúkat követően Dánia és Svédország egyaránt a jelentéktelenségbe süllyedt, legalábbis a világpolitika szempontjából.
Az addigi háborúk legfontosabb tétje általában a Balti-tengerből kivezető három szorosnak, és a Kattegat-nak az ellenőrzése volt, mely egészen a XIX. századig a talán legjelentősebb tengeri kereskedelmi útvonal volt Európában. Nemcsak a Baltikumból származó faáruk, és a halászat miatt, hanem a lengyel, majd később az orosz gabona miatt is, mely nagyrészt szintén ezen az úton jutott el a nyugat-európai piacokra. A XIX. század közepére azonban egy másik háborús ok vált elsődlegessé Európában, a nacionalizmus, még ha mögötte általában a szokásos politikai és gazdasági érdekek bújtak is meg. A német nacionalisták eddigre már javában dolgoztak a középkor óra számtalan kis államra, grófságra, hercegségre, és fejedelemségre bomlott német területek újraegyesítéséért, ami mindenhol nagyon népszerű mozgalom volt a német etnikumú területeken, így Dánia déli területein is.
A Dániához lazán kapcsolódó, azzal afféle perszonálunióban álló déli hercegségek, Schleswig és Holstein, valamint a kevesebbet emlegetett Lauenburg, a század közepén már voltak egyszer háború tárgyai, amikor megpróbáltak elszakadni Dániától, hogy csatlakozzanak az 1848-as forradalmak hevületében egy ideig létrejönni látszó Nagy-Németországhoz. Az viszonylag hamar kiderült, hogy Nagy-Németország létrejötte még egy ideig váratni fog magára, de Poroszország jó esélyeket látott rá, hogy a német nacionalizmust meglovagolva lenyúlja Dániától a gazdaságilag jelentős déli területeit. Ez akkor elsősorban a valódi európai nagyhatalmak, Anglia és Oroszország beavatkozása miatt nem sikerült, akik mindketten aggódtak amiatt, hogy a poroszok nem fognak megállni a három hercegségnél, hanem megszerzik egész Dániát, vagy legalábbis erős befolyást nyernek felette, és ezzel közvetve vagy közvetlenül saját ellenőrzésük alá vonják a dán tengerszorosokat. Oroszország egyenesen hadüzenettel fenyegetőzött, így a poroszok kénytelenek voltak visszakozni. A háborút lezáró békeszerződések lényegében a korábbi állapotokat erősítették meg, előírva, hogy Dánia az anyaországgal azonos jogokat biztosítson a hercegségeknek.
.
1863-ban azonban az ebben az évben trónra került új dán uralkodó, IX. Keresztély, az új dán alkotmány hatályát kiterjesztette Schleswig-re is, a tisztán német etnikumú Holsteinre azonban nem. Ez nagy felháborodást váltott ki nemcsak az érintett hercegségekben, hanem a többi német területen is, elsősorban Poroszországban, ahol a nem sokkal korábban hatalomra került új kancellár, Otto von Bismarck, kiváló ürügyet látott ebben egy újabb háborúra, és a hercegségeknek a Poroszország által vezetett Német Szövetséghez való csatlakoztatására.
Az intézkedéssel, melynek fő célja Schleswig szorosabb hozzácsatolása volt Dániához, a dánok valóban megsértették az előző háborút lezáró békeszerződéseket, Bismarck valódi indítékai azonban belpolitikai jellegűek voltak. A porosz Parlament, a liberális többségű Landtag, nem sokkal korábban leszavazta a hadügyminiszter előterjesztését, hogy a hadsereg fejlesztésére szánt hatalmas összegek fedezetére új adókat vessenek ki. Miután a parlament makacsul ellenállt a király követelésének, Bismarck végül törvényellenes módon hatalmi szóval rendelte el az új adók bevezetését, és erőszakkal szedette be azokat. Ez természetesen rendkívül népszerűtlen lépés volt, ami nemcsak a parlamentben, hanem az egész országban nagy feszültségeket gerjesztett, és ingataggá tette a kancellár helyzetét. Mint sok más elődje és utódja, Bismarck is egy jó kis győztes háborúban látta a megoldást a belpolitikai válságra, és úgy gondolta, a német egység nevében indított háború sikere, és a nacionalista érzelmek felkorbácsolása megerősíti az ő pozícióit, és gyengíti a fő ellenfelének számító liberálisokét.
Mind a dánok, mind a német egység nevében fellépő poroszok összetett jogi, történelmi, és diplomáciai okfejtésekkel igyekeztek bizonygatni saját igényük jogosságát az érintett területekre. Az ügy részletei annyira bonyolultak voltak, hogy az angol miniszterelnök, Lord Palmerston, később ezt mondta róla: „Csak három ember értette meg igazán a schleswig-holsteni ügyletet, a Koronaherceg, aki már meghalt, egy német professzor, aki megőrült, és jómagam, aki már elfelejtettem az egészet.”
Bismarck nem csupán a porosz hadsereg egyértelmű fölényében bízhatott, hanem a nemzetközi helyzetben is, mely a poroszok számára sokkal kedvezőbb volt, mint tíz-egynéhány évvel korábban. A Napóleon után létrehozott Szent Szövetség a krími háborúval szétesett, az európai nagyhatalmak már nem a status quo megőrzésén, hanem új hatalmi struktúrák létrehozásán dolgoztak, természetesen mindegyikük a saját javára. A Dánia feletti porosz befolyás erősödését korábban leginkább ellenző Oroszország a krími háborúban nagyon meggyengült, és egy jó ideig semmiképp sem állt érdekében újabb háborúba bocsátkoznia. A két ország viszonya egyébként is barátira fordult, miután az 1863-as lengyel felkelés idején az európai nagyhatalmak közül szinte egyedül Poroszország támogatta az oroszokat. II. Sándor cár most úgy látta, az erős Poroszország a legjobb eszköz a francia és az angol pozíciók gyengítésére, így passzív támogatásáról biztosította Bismarckot, azzal a feltétellel, hogy Dánia önállósága megmarad, és a poroszok csak a vitatott hovatartozású területeket csatolják el tőlük.
Franciaország ugyanilyen megfontolások alapján hasonló álláspontra helyezkedett, és támogatásáról biztosította Poroszországot, szintén azzal a feltétellel, hogy az a németek lakta déli dán területekre korlátozza igényeit. A franciák is úgy vélték, Poroszország erősítésével az angol befolyást gyengítik az északi térségben, és a britek helyett végül majd ők szerezhetik meg a dominanciát a kontinensen. III. Napóleon 1863 végén ki is jelentette, az 1815-ös békeszerződések hatályukat vesztették, és konferenciára hívta Európa vezetőit, hogy felülvizsgálják az európai szövetségi rendszerek struktúráját. Az ötlet nem aratott nagy sikert, és a konferenciát végül nem tartották meg. A háború alatt az angolok ajánlatot tettek a franciáknak egy poroszellenes szövetség létrehozásáról, azok azonban visszautasították a javaslatot, tulajdonképpen megágyazva ezzel saját későbbi bukásuknak.
A poroszok bízhattak egy másik nagyhatalom aktív támogatásában is, még ha arra nem is nagyon szorultak rá. Ausztriának nem sok köze volt a dán kérdéshez, de miután a Habsburgok is saját vezetésükkel gondolták létrehozni az új Nagy-Németországot, nem hagyhatták, hogy Poroszország egyedül lépjen fel a német érdekek védelmezőjeként, és ezzel egyedül zsebelje be az ebből fakadó politikai nyereséget. Ausztria fegyveres támogatást ajánlott fel a poroszoknak, amit azok el is fogadtak, bár a náluk jóval gyengébb dán hadsereg ellen arra nem volt igazán szükségük. A közös fellépés azonban megtámogatta azt a látszatot, hogy a háború nem a nyers porosz nagyhatalmi érdekek miatt folyik, hanem az elnyomott német nemzetiségek felszabadításért.
Bár a német területeken általában népszerű volt a dánok elleni „felszabadító” háború, a többi német fejedelemség nem volt nagyon elragadtatva a gondolattól, hogy Poroszország és az Osztrák Császárság az elfoglalt dán területekkel tovább növelje túlsúlyát a többiekkel szemben. Egyesekben még a két ország elleni hadüzenet gondolata is felmerült, bár annak nyilván nem volt semmi realitása, hiszen a poroszokkal és az osztrákokkal szemben egyetlen más német állam hadserege sem rúghatott labdába. A Német Szövetség államai többségi szavazással elutasították a Dánia elleni háborút, határozatukat azonban a poroszok és az osztrákok gond nélkül figyelmen kívül hagyhatták.
A svéd király segítséget ígért Dániának, és katonai támogatást is kilátásba helyezett, a dánok azonban végül a svédektől se kaptak semmit, az ígéreteken kívül. Dánia egyetlen támogatója így Nagy-Britannia maradt, ők azonban nem voltak abban a helyzetben, hogy mélyebben is belemerüljenek a dán kérdés megoldásába, és esetleg katonai támogatást nyújtsanak nekik. Hatalmas haditengerészetük mellett a szárazföldön a britek csak egy viszonylag kicsi hadsereget tartottak fenn, mely ebben az időben máshol volt lekötve. Az éppen zajló amerikai polgárháború kiélezte a feszültségeket Anglia és az Egyesült Államok között, és a déli Konföderációt támogató britek tartottak tőle, nagyra duzzasztott hadseregükkel az északiak esetleg támadást indítanak Kanada ellen is, felmelegítve régi területi követeléseiket. A szipoj lázadás után az Indiában állomásozó csapatokat is meg kellett erősíteni, így az anyaországban nem maradtak olyan létszámú erők, melyekkel eredményesen be lehetett volna avatkozni egy európai háborúba.
A briteket ez természetesen cseppet sem zavarta abban, hogy harcias nyilatkozatokban biztosítsák támogatásukról a dánokat. 1863 nyarán egyik beszédében Palmerston így fogalmazott: „Egyetértek minden értelmes emberrel Európában, beleértve a franciákat és az oroszokat is, akik azt kívánják, hogy Dánia függetlensége, integritása, és jogai megmaradjanak. Meg vagyunk győződve arról, hogy ha bármilyen erőszakos kísérlet történne e jogok felszámolására, azok akik ezt megkísérelnék, nemcsak Dániával kellene, hogy megküzdjenek.” Sajnálatos módon a dánok, mint sokan előttük és utánuk, komolyan vették az angolok fogadkozásait, és nem jöttek rá, hogy diplomáciai blöffről van csak szó.
1863 végén, amikor már látható volt, hogy a háború aligha lesz elkerülhető, a dánok kiürítették Holsteint és Lauenburgot, s csapataikat a Schleswig déli határainál már korábban kialakított védővonalra, a Dannevirke-re vonták vissza, ahol 15 évvel korábban is sikeresen védekeztek a poroszokkal szemben. A dánok most is úgy vélték, erre a jól kiépített védvonalra támaszkodva kihúzhatják addig, amíg a nagyhatalmak, elsősorban Anglia, be nem avatkoznak, és kompromisszumos békekötésre nem kényszerítik támadóikat, akárcsak az előző háború idején. A 38 ezres dán hadsereget szinte teljes létszámban itt vonták össze, csak kétezer embert hagytak hátra a főváros, és néhány fontosabb északi erőd védelmére. A porosz hadsereg nagyjából azonos létszámmal, 38 ezer katonával vonult fel a dánok ellen, míg az osztrákok egy 23 ezer fős expedíciós hadsereget küldtek a támogatásukra. A háború későbbi szakaszában a poroszok még további húszezer katonát küldtek a hadszíntérre.
A német–osztrák hadsereg számbeli fölénye a harcok kezdetén tehát nyomasztó volt, de nem volt feltétlenül elsöprő. Jól megerősített állásaikban a dánok sokáig védekezhettek volna, de egy váratlan tényező keresztülhúzta számításaikat. A dán védvonal ugyanis alapvetően a félsziget folyóira és tavaira támaszkodott, melyek 1863–64 szokatlanul kemény telén mind befagytak. A jégen átkelve a támadók egyszerűen megkerülték a dán erődítéseket, és néhány nap alatt felszámolták azok védővonalait.
A támadást 1864 február elsején indították, miután a dán kormány visszautasította a porosz ultimátumot, mely arra szólította fel őket, 48 órán belül vonják vissza az előző évben kihirdetett új dán alkotmányt. A nyilvánvalóan lehetetlen követelés visszautasítása jó hivatkozási alapot jelentett Bismarck számára, hogy hivatalosan is kihirdesse a hadiállapotot. A porosz és osztrák csapatok néhány nap alatt áttörték a védelmet, s a dán főparancsnok már február ötödikén elrendelte a visszavonulást. A dánok súlyos utóvédharcok közben, felszerelésük javát hátrahagyva a februári fagyban és hóviharban vonultak vissza a hátországban, Dybbol és Frederica mellett létrehozott sáncrendszer mögé. Az események nagy érdeklődést váltottak ki Európa szerte, az újkori hadtörténetben ugyanis ez volt az első alkalom, amikor egy megerősített állásokban védekező hadsereg nemcsak vereséget szenvedett, hanem még nagyobb veszteségek is érték, mint a támadókat.
Az eredeti tervek szerint a porosz csapatok megálltak volna Schleswig északi határánál, elvégre a hadjárat hivatalos célja csak a német területek „felszabadítása” volt. A dán védelem gyors összeomlását látva azonban Bismarck elhatározta, kihasználja az alkalmat a dán kérdés végleges rendezésére. Miután a vonakodó osztrákokat is rábeszélte a háború kiterjesztésére, márciusban a porosz és osztrák csapatok benyomultak a tulajdonképpeni Dánia területére is, és a nyárra megszállták az egész jütlandi félszigetet. A dán hadsereg keményen védekezett, Dybboli állásaikat egészen április végéig tartották, de nyár közepére a főváros körüli szigetekre szorultak vissza.
Míg a szárazföldön a porosz hadsereg, melynek csak egy kisebb részét mozgósították Dánia ellen, önmagában is lehengerlő fölényben volt, a tengeren a fénykorán már rég túl levő dán haditengerészet volt nagy fölényben a porosszal szemben. A még mindig csak embrionális állapotban létező, állandóan a megszűnés határán ingadozó porosz haditengerészet állományába két fregatt és egy korvett mellett csak néhány felfegyverzett gőzös, és 22 ágyúnaszád tartozott, míg a dánok számos kisebb hadihajó mellett egy 94 ágyús sorhajót, hat fregattot – köztük egy már lövegtornyokkal felszerelt páncélost –, és három korvettet is fel tudtak vonultatni, melyek mindegyike fel volt már szerelve gőzgépekkel is. (A dánoknak volt még egy második sorhajójuk is, de az a háború idején éppen átépítés alatt állt.) A dán haditengerészet rögtön a háború elején blokád alá vette a porosz kikötőket, és bár Poroszország számára a tengeri útvonalak nem voltak létfontosságúak, azok elvágása azért mégis érzékenyen érintette őket, nem is beszélve a tekintélyvesztésről, melyet a kikötőik elleni sikeres dán blokád okozott számukra. A porosz haditengerészet csak márciusban tett egy kísérletet arra, hogy feltörje a balti kikötők blokádját, de a sokkal erősebb, tűzerőben négyszeres fölényben levő dán kötelék elől rövid lövöldözés után kénytelenek voltak visszavonulni.
Poroszországgal ellentétben Ausztria tekintélyesnek mondható flottával rendelkezett, köszönhetően annak, hogy 1854-ben Ferdinánd Miksa főherceg, az uralkodó öccse került a haditengerészet élére, aki a korábbinál sokkal nagyobb támogatásokat tudott kiharcolni a flotta számára, és nagyszabású hajóépítési programot indított be, ami egy ideig még 1864-ben történt távozása után is folytatódott. Az osztrák flotta erőben persze messze elmaradt a vezető haditengerészetektől, de a dánokkal szemben esélyesként vehette fel a küzdelmet. ( A haditengerészet 1867-ig csak osztrák volt, és csupán utána osztrák–magyar. A flotta parancsnokságát az ötvenes években egyébként sokáig egy dán tengerész, Hans Birch von Dahlerup töltötte be.) A különbség valójában nem volt nagy, a dán haditengerészet majdnem akkora volt, mint az osztrák, sőt, az összvízkiszorítást tekintve némelyik összesítés a dán haditengerészetet mutatja nagyobbnak. Általában véve azonban az osztrák flotta rendelkezett korszerűbb hajókkal, és erősebb tüzérséggel. Sok kisebb hajó mellett az osztrák haditengerészet állományába ekkor egy sorhajó, tíz fregatt – ezek fele páncélos –, és két korvett tartozott.
Az osztrák hadvezetés, hogy presztízsét ezzel is növelje, a háború elején elhatározta, egy erős hajórajt küld a poroszok támogatására, amit azok természetesen örömmel fogadtak. A különítménybe, melynek felszerelését február huszadikán rendelték el, a Kaiser sorhajót, a Don Juan d’Austria és Kaiser Max páncélos fregattokat, a Schwarzenberg és Radetzky fregattokat, az Erzherzog Friedrich és Dandolo korvettet, valamint a Kaiserin Elizabeth, Lucia, Seehund, és Wall ágyúnaszádokat osztották be. A hajóraj parancsnokságával Bernhard von Wüllerstorf-Urbair ellentengernagyot bízták meg.
A gond az volt, hogy a kisebb haditengerészetek szokásos gyakorlatának megfelelően a flotta hadihajóinak többsége az év nagyobbik részében leszerelve állt a kikötőkben, hogy spóroljanak az üzemeltetési költségeken, és csak a nagyjából május-szeptember közti hajózási szezonban teljesítettek aktív szolgálatot. A hajók felszerelése, és a legénység mozgósítása jó esetben is hosszú heteket vett igénybe. Az adott időpontban csupán egy kisebb hajóraj volt azonnal bevethető állapotban, az úgynevezett levantei osztag, mely a Schwarzenberg parancsnokának, a 36 éves Wilhelm von Tegetthoff sorhajókapitánynak a vezetése alatt alatt ekkoriban a Rodosz körüli vizeken tartózkodott. A kötelékhez eredetileg a Schwarzenberg és a Radetzky fregatt, a Dandolo korvett, és a Seehund ágyúnaszád tartozott, a Radetzky azonban éppen javításon volt Polában. Tegetthoff parancsnoksága alá tehát ekkor csupán három hajó tartozott, de így is utasították, kötelékével azonnal induljon, és majd Lisszabonban várja be az utána érkező főerőket.
Tegetthoff Szmirnában horgonyozva kapta meg az indulási parancsot, február 27-én. Haladéktalanul útnak indult, s miután Korfun szenet és lőszert vett fel, Málta és Algír érintésével Lisszabonba hajózott, ahová március 17-én érkezett meg. Útközben a gibraltári szorosban elfogták a dán Grethe teherhajót, melyet hadizsákmányként Polába küldtek. A Dandolo kazánja útközben meghibásodott, s mivel a tengeren nem lehetett kijavítani, a korvettet az elfogott Grethe kíséretében Gibraltártól visszaküldték Polába. A megmaradt két hajót Lisszabonban újabb utasítás várta, mely közölte, hogy a főerők indulása várhatóan késni fog, tehát ne várjanak rájuk, hanem mihelyt a közben már utánuk küldött Radetzky fregatt is megérkezik, induljanak tovább Brestbe, és majd ott várják be Wüllerstorf-Urbair megérkezését. A Polából március tizedikén induló Radetzky április negyedikén érkezett meg Lisszabonba, ahonnan Tegetthoff ezt követően rögtön továbbindult Brest felé. Ott április 23-án ismét új parancsot kapott, ne várjon tovább a főerők érkezésére, hanem a holland partok közelében vegye fel az ott várakozó porosz hadihajókat, majd fusson be Cuxhaven-be. A hadműveleti területen való tevékenységet illetően Tegetthoff a következő utasítást kapta: „A legmagasabb parancsok értelmében óvatosan tovább kell haladnia Texelbe. Az ott álló porosz hajók a parancsnoksága alá helyezik magukat. Ha a dán blokádosztagról szerzett értesülések alapján Ön elég erősnek tartja magát ahhoz, hogy sikereket érjen el, mindenképpen próbálja feltörni a blokádot Hamburg előtt. Sietnie kell!” Tegetthoff-al még azt is közölték, semmiképp se rendelje alá magát porosz parancsnokságnak. A sietségnek az osztrák hadvezetés valószínűleg azért érezte szükségét, mert Londonban április 25-én elkezdődtek a fegyverszüneti tárgyalások, és talán tartottak tőle, ha ezek gyors eredményre vezetnek, a flotta lemarad arról, hogy dicsőséget tudjon szerezni magának.
Az osztrák flotta főerőinek felszerelése a vártnál jóval lassabban haladt, amiért általában a flottaparancsnok erélytelenségét tették felelőssé. Felmerült az a gyanú is, hogy a rá nehezedő nyomasztó felelősség súlya alatt Wüllerstorf-Urbair szándékosan húzta az időt, igyekezvén elkerülni, hogy harcba kelljen vezetnie a flottát. Igazából még ebben se lett volna semmi meglepő, tekintve hogy Wüllerstorf-Urbair inkább tudós volt, nem katona. A forradalmak előtt a hadsereg utászalakulatától került át a flottához, ahol a tengerészeti akadémián navigációt, matematikát, és csillagászatot oktatott. A választás alighanem azért esett rá, mert a flotta három tengernagya közül ő rendelkezett a legtöbb hajózási tapasztalattal, még ha ezeket tudományos expedíciók során is szerezte. Elméleti szakemberként a gyakorlatban most sem teljesített jól, csak március végére sikerült összeszednie és felszerelnie a hajóit, melyekkel csak ekkor, 26-án indult Tegetthoff után, de még ekkor is csak a Kaiser Max nélkül, mely egy újabb hónappal később volt csak képes követni őket.
A vállalkozás a flottán belül egyébként sem volt népszerű, a császárnál általában sokkal intelligensebb és szélesebb látókörű tisztek már ekkor is úgy érezték, nem valami jó ötlet a rivális poroszokkal szövetkezni, és az ő pozícióikat erősíteni a Német Szövetségen belül. Nem lehet tehát csodálni, hogy a tengerésztisztek általában nem nagyon igyekeztek minél előbb a poroszok segítségére sietni. A flotta az állandó spórolás miatt egyébként is szinte mindenből hiányos készletekkel rendelkezett, a magukat mellőzöttnek érző tisztek között rossz volt a hangulat, a legénység képzettsége pedig erősen hiányos volt, mivel a permanens pénzhiány miatt a hajók a kívánatosnál kevesebb időt tudtak csak a tengeren tölteni.
A flottaexpedíció diplomáciai bonyodalmakat is okozott, ugyanis amikor februárban a porosz-osztrák hadsereg betört Dániába, a britek kezdtek komolyan aggódni amiatt, hogy a dán tengerszorosok porosz ellenőrzés alá kerülnek. Az erős osztrák hajóraj kiküldésének híre csak tovább erősítette ezeket a félelmeket. Az angolok határozottan az osztrákok értésére adták, nem fogják tétlenül tűrni, ha flottájuk behatol a Balti-tengerre. Angol hadihajók végig követték Tegetthoff hajóraját, és figyelték annak mozgását. Hogy az Északi-tengeren is szemmel tudják tartani az osztrákokat, az ekkor brit kézen levő Helgolandra küldték az Aurora fregattot és a Black Eagle felfegyverzett gőzöst. A britek megnyugtatására az osztrák kormány május elsején közleményben jelentette be, a hajóraj feladata a német kereskedelmi hajózás biztosítása az Északi-tengeren, a Balti-tengerre nem fognak behajózni.
Valószínűleg a britek megnyugtatására Tegetthoffot utasították, ejtse útba az angol kikötőket is, hogy ezzel is demonstrálja az ellenséges szándék hiányát. Ez alighanem hiba volt, a másik oldalon ugyanis határozottan megvolt az ellenséges szándék. Az osztrák hajók nagyon hűvös fogadtatásban részesültek, a Ramsgate-be való befutás közben pedig a révkalauznak sikerült a Seehund-ot nekivezetnie a mólónak, hogy véletlenül, vagy szándékosan, az nem eldönthető. Az ágyúnaszád olyan súlyosan megsérült, hogy hátra kellett hagyni javításra, Tegetthoff csak a két fregattal folytathatta tovább az utat.
A holland partoknál, Texel közelében, az osztrák hajórajhoz csatlakozott három porosz hadihajó is, a Preussischer Adler nevű felfegyverzett gőzös, valamint két ágyúnaszád, a Blitz és a Basilisk. Ezek eredetileg a Gustav Klatt korvettkapitány vezette Földközi-tengeri porosz hajóraj egységei voltak, melyek a porosz érdekek védelmében állomásoztak a görög vizeken, ahol éppen akkoriban fejeződött be a sokadik görög–török háború. Előző év decemberében visszarendelték őket Poroszországba, de különböző géphibák miatt már nem tudtak oda visszatérni a háború kitörése előtt, utána pedig a kikötőket blokád alá vevő dán flotta miatt már túl kockázatos lett volna behajózni az Északi-tengerre, így arra utasították őket, várják be az osztrák hajóraj érkezését, és azzal együtt térjenek vissza a hazai kikötőkbe. Az egyesült osztrák-porosz hajóraj végül május hatodikán futott be Cuxhavenbe.
A háború kitörését követően a dán flotta túlnyomó részét a Balti-tengeren vonták össze, hogy a tulajdonképpeni porosz partokat és kikötőket blokád alá vegyék, és visszaverjék az itteni kikötőkben állomásozó porosz haditengerészet kitörési kísérleteit. Az Északi-tengerre csak egyetlen nagyobb hadihajót küldtek ki, a kétezer tonnás, 42 ágyúval felszerelt Niels Juel fregattot, azzal a feladattal, hogy tartóztassa fel a Földközi-tengerről visszatérőben levő három porosz hadihajót, és lehetőleg fogja el, vagy süllyessze el azokat. Klatt kötelékéről volt szó, melyről a dánok tudták, hogy már decemberben visszarendelték őket Poroszországba. Miután a poroszok megszállták Holsteint, és Hamburg is az ellenőrzésük alá került, a fregatt olyan parancsot kapott, tartóztassa fel és fogja el a Poroszországnak szállító kereskedelmi hajókat is. Akárcsak a Balti-tengeren, a dánok itt sem fogták szoros blokád alá az ellenséges kikötőket, hanem azoktól bizonyos távolságban járőrözve vadásztak a német hajókra. A Niels Juel működési övezetének eleinte a Helgoland és Borkum közti vizeket jelölték ki, később azonban ezt kiterjesztették egészen az angol partokig. Miután a kora tavaszi viharokban a Niels Juel megrongálódott, és javításra vissza kellett térnie Koppenhágába, a helyére március elején a Dagmar korvettet állították. A blokád az Északi-tengeren is hatékony volt. A dán hajók májusig 15 német kereskedelmi hajót fogtak el, valamint négy semlegeset, melyek hadiszernek minősülő árut szállítottak a német kikötőkbe.
A dán hírszerzés március elején szerzett tudomást arról, hogy az osztrák haditengerészet egy nagyobb erejű köteléket készül északra küldeni, hogy felszámolják a porosz kikötők blokádját. A dánok arról is értesültek, hogy Tegetthoff két fregattját előreküldték az Északi-tengerre, s azok mozgásáról az előzékeny britek folyamatosan tájékoztatták őket. Az Északi-tengeri erők ilyen körülmények között már megerősítésre szorultak, s március végén visszarendelték ide a közben kijavított Niels Juelt, és a Hejmdal korvettet. A kötelék parancsnokává az egyik legjobb szakmai hírnévnek örvendő dán tengerészt, az ekkor 59 éves Edouard Suenson sorhajókapitányt nevezték ki, aki akárcsak Tegetthoff, commodore rangban irányította kötelékét. Fiatal tisztként Suenson hosszú ideig szolgált a francia haditengerészetnél, és az Alcyone brigg fedélzetén részt vett a navarinói csatában is. Az előző, 1848-as háborúban a Diana korvett, majd a Hekla felfegyverzett gőzös parancsnoka volt, s több kisebb ütközetet vívott a porosz hadihajókkal, melyek során elfogta a Von der Tann ágyúnaszádot. A háborút követően 1863-ig a kiképző osztag parancsnoka volt.
A Niels Juel és a Hejmdal április negyedikén futott ki Koppenhágából. A Helgoland környékén járőröző kötelék számára támaszpontként a norvégiai Kristiansand kikötőjét jelölték ki, mivel Koppenhágát csak a Jütland félsziget megkerülésével, hosszabb úton tudták volna csak elérni. Suenson hajói kilencedikén futottak be Kristansandba, majd miután szeneltek, tovább indultak az Északi-tengerre, hogy csatlakozzanak a Dagmarhoz. A korvett eredetileg olyan utasítást kapott, ha az osztrák hajók megérkeznének, vonuljon vissza Kristiansandba, és ott várja be az erősítést. Miután Suenson nem találta a kikötőben a Dagmart, ebből már következtetni tudott arra, hogy az osztrák hajók, melyek mozgásáról egy ideje nem érkeztek hírek, még nem érték el az Északi-tengert. Köteléke 11-én találkozott a Dagmarral, és közösen folytatták tovább a német kikötők zárolását, ami olyan hatásos volt, hogy a német hajózási vállalatok névlegesen sokszor valamilyen semleges, többnyire orosz cég szolgálatába íratták át teherhajóikat, hogy azok az orosz zászló védelme alatt tudjanak közlekedni. A dánok így egy idő után már csak a háború előtt kiállított hajóleveleket fogadták el érvényesnek. A flotta teljesen blokkolta az Elba és a Weser torkolatát, valamint a Jade-öblöt, ahol a porosz haditengerészet ekkor kezdte el egy új támaszpont, a későbbi Wilhelmshaven kiépítését.
Suenson csak április 19-én jutott ismét információkhoz az osztrák hajók hollétéről, amikor arról értesítették, hogy Tegetthoff köteléke kifutott Brestből, az osztrák főerők pedig várhatóan egy héttel később fogják követni őket. Úgy tűnt, az osztrákok néhány napon belül elérhetik az Északi-tengert, így Suenson azonnal összeszedte kötelékének addig önállóan járőröző hajóit. Visszarendelte az Elba torkolatát megfigyelő Hejmdalt, majd nyugat felé indultak, hogy felvegyék a holland partok előtt járőröző, és a Nieuwediep-ben horgonyzó három porosz hadihajót szemmel tartó Dagmart. A kötelék 21-én állt ismét össze, s miután Suenson megvitatta a helyzetet kapitányaival, visszahajóztak Kristiansandba, mely közvetlen távíró összeköttetésben állt Koppenhágával, tehát itt első kézből szerezhettek információkat az ellenséges hajók mozgásáról, és azok birtokában dönthettek a továbbiakról. Suenson 23-án futott be a norvég kikötőbe, ahol feltöltötte hajói készleteit, s tájékoztatta a minisztériumot terveiről, és az addig történtekről.
Koppenhágában nagy meglepetést váltott ki Suenson távirata, s azonnali válaszban értesítették a dán parancsnokot, hogy információi tévesek, Tegetthoff hajói még mindig Brestben horgonyoznak, az osztrák főerők pedig éppen csak elérték Lisszabont. Tájékoztatták Suensont arról is, erősítésként kötelékéhez vezénylik a Jylland fregattot, míg a Dagmar korvettet visszarendelik a Balti-tengerre. Amíg a Jylland meg nem érkezik, a hajórajnak a Kristiansand és Hanstholm közti vizeken kellett cirkálnia, hogy szemmel tartsák a Kattegat bejáratát. Az erősítésként küldött fregatt május negyedikén érkezett meg Kristiansandba, ahol Suenson hajói éppen szeneltek. A Jylland-al együtt új utasítás érkezett Koppenhágából: „Védje meg a dán hajókat és kereskedelmünket az Északi-tengeren és a Csatornán, próbáljon meg minél több német hajót elfogni, és amennyire csak lehetséges, akadályozza meg, hogy az ellenséges hajók a Csatornán és az Északi-tengeren keresztül behatoljanak a dán vizekre.” A dán hajók május hatodikán futottak ki újra, de másnap a nyílt tengeren hosszabb megállóra kényszerültek, a Hejmdal kazánja ugyanis meghibásodott, és 12 óráig tartott, mire sikerült kijavítani.
A dánok május nyolcadikán értek Helgoland közelébe, ahol egy hadihajót pillantottak meg, melyről azonban rövidesen kiderült, hogy csak az angol Aurora fregatt az. A dánok felvették a kapcsolatot a britekkel, és a Niels Juel-re átküldött angol hadnagy készségesen tájékoztatta őket arról, hogy az osztrák-porosz hajóraj éppen Cuxhaven kikötőjében horgonyoz, és részletes tájékoztatást adott a hajóraj erejéről is. Az angol tiszt előzékenyen biztosította a dánokat arról is, hogy a jövőben is számíthatnak a segítségükre, amennyire csak ezt lehetőségeik engedik. A britek egyébként első kézből szerezhettek információkat, nemcsak látták az előző nap a közelükben elhaladó hajókat, hanem két nappal korábban az Aurora parancsnoka, Sir Leopold McClintock, egy kis tehervitorlással inkognitóban Cuxhavenbe hajózott, hogy a kikötőben maga szemrevételezze az ott éppen horgonyt vető osztrák-porosz köteléket. Az álcázás amúgy nem sikerült jól, Tegetthoff egyik tisztje a civil ruha ellenére is felismerte az angol parancsnokot, akinek a jelenléte, és valószínűleg annak a célja is, így nem maradt titok az osztrákok előtt.
Suenson éjszakára visszahúzódott a Jütland-félsziget közelébe, majd másnap, május kilencedikén reggel ismét Helgoland felé indult. Hasonlóképp tett Tegetthoff is, aki aznap kora reggel értesült a dánok jelenlétéről. Addig az osztrákoknak sem voltak pontos értesüléseik a dán flotta hollétéről, a Cuxhavenbe való megérkezést követően ezért már másnap járőrbe indultak, hogy felkutassák az ellenséget. A kötelék kilencedikén hajnalban tért vissza Cuxhaven-be, amikor a kikötőbe való befutás közben az osztrák konzul tájékoztatta őket, hogy a dán hadihajókat előző nap Helgoland közelében látták. Tegetthoff a szeneléssel sem törődve azonnal újra kifutott, és északra indult, hogy elfogja a dán hajókat. Nem sokkal délelőtt tíz óra után a két kötelék majdnem egyszerre vette észre egymást, Helgolandtól néhány mérföldre keletre.
Az egymással szemben felvonuló két hajóraj nagyjából azonos erejű volt. A kötelékek magját mindkét oldalon két fregatt alkotta, tulajdonképpen ezek vívták meg az ütközetet, melybe a kisebb hajóknak nem nagyon volt beleszólásuk.
Az osztrák kötelék zászlóshajója, a Schwarzenberg – teljes nevén Fürst Felix Schwarzenberg – még klasszikus vitorlás fregattként épült Velencében, 1853-ban. A 64 méter hosszú, 2.500 tonnás hajó 1861–62 során teljes felújításon esett át Polában, ekkor szerelték fel egy 1700 lóerős gőzgéppel is. A hajó 11 csomós sebességre volt képes, legénysége 530 főből állt. A fregatt fegyverzetét ekkoriban 28 darab 30 fontos, hat darab 60 fontos, és négy 24 fontos ágyú alkotta. (Az ágyúk osztályba sorolására ekkor már kezdték a cső űrméretét, a kalibert is használni, de jellemzően inkább még mindig az ágyúból kilőtt lövedék fontban mért súlya alapján rendszerezték őket.)
A másik osztrák fregatt, a Franz Jeremiasch sorhajókapitány parancsnoksága alatt álló Radetzky, Londonban épült 1854-ben, felszerelését Southamptonban végezték el. Ez volt az osztrák haditengerészet első fregattja, mely már eleve gőzmeghajtással épült. A jól sikerült hajót a korabeli szokásoknak megfelelően az osztrákok lemásolták, és hazai gyárakban építették meg két testvérhajóját, az Adria és Donau fregattokat. A 70 méter hosszú, 2.230 tonnás hajó egy kéthengeres, 1200 lóerős gőzgéppel volt felszerelve, sebessége elérhette a 9 csomót. A fregatt a csata idején negyven 30 fontos, hat darab 60 fontos, és két 24 fontos ágyúval volt felszerelve.
Az osztrák fregattokhoz csatlakozó porosz hadihajók hasznos kisegítő egységek voltak, de a dán fregattokkal szemben nem játszhattak szerepet az ütközetben. Az 1846-ban épült Preussischer Adler, a porosz kötelékparancsnok, Gustav Klatt korvettkapitány zászlóshajója, eredetileg postahajóként és utasszállítóként szolgált a Balti-tengeren, a Stettin és Szentpétervár közti útvonalon. A 62 méter hosszú, 1100 tonnás gőzöst már az előző háborúban is besorozták a haditengerészetbe, és néhány ágyúval felfegyverezve segédhajóként használták. 1863-ban ismét felfegyverezték, és néhány ágyúnaszáddal a Földközi-tengerre küldték, ahol kiéleződtek a feszültségek a poroszok, és a Wittelsbach házból származó Ottó királyt nem sokkal korábban trónjától megfosztó görögök között. Az Adler a görög vizeken és a Fekete-tengeren cirkált egészen decemberig, amikor az ágyúnaszádokkal együtt visszarendelték Poroszországba.
A hajót négy darab 36 fontos ágyúval szerelték fel, ami komoly tűzerő volt, ám ugyanekkor lapátkerekes gőzösként az Adler rendkívül sebezhető is volt, így nagyobb erejű ellenféllel a tengeri összecsapásokat lehetőleg kerülni kellett vele. A 900 lóerős gőzgép 11 csomós sebességet biztosított az egyébként jó tengerállóságú hajónak, mely tehát viszonylag gyors volt, de a lapátkerekekkel nehezen lehetett vele manőverezni. A hajó legénysége 120 emberből állt.
Az Adler kíséretében levő két ágyúnaszád, a Blitz és a Basilisk, a nyolctagú Camaleon osztályba tartozott. A 43 méter hosszú, 420 tonnás hajók 320 lóerős gőzgépekkel voltak felszerelve, mellyel a 9 csomós sebességet érhették el. A 71 fős személyzetű hajók fegyverzete egy 24 fontos, és két 12 fontos ágyúból állt.
A dán hajóraj fő erejét alkotó két fregatt papíron ugyan testvérhajó volt – az osztály harmadik egysége a Sjelland volt –, de az osztály tagjai mégis nagyon különböztek egymástól. A zászlóshajó, a Johan Gottlieb sorhajókapitány vezette Niels Juel fregatt 1856-ban épült. Az 58 méter hosszú, 1930 tonnás vízkiszorítású hajó egy 300 lóerős gőzgéppel volt felszerelve, legnagyobb sebessége 10 csomó volt. Fegyverzetét 30 darab 30 fontos, és 12 darab 18 fontos ágyú alkotta.
A „testvérhajójánál” jóval nagyobb, 2.400 tonnás, 71 méter hosszú Jylland fregattot 1862-ben állították szolgálatba. A hajót egy 1300 lóerős gőzgéppel szerelték fel, mellyel 11 csomós sebességet volt képes elérni. Fegyverzete 32 darab 30 fontos, nyolc 18 fontos, és négy 12 fontos ágyúból állt, fedélzetén 420 tengerész szolgált. Parancsnoka Peter Christian Holm sorhajókapitány volt.
A dán kötelék harmadik hajója, a Sigvar Lund főhadnagy parancsnoksága alatt álló, 1856-ban épített, 870 tonnás, 52 méter hosszú Hejmdal korvett kategóriájában erős hajónak számított, 14 darab 30 fontos, és két 18 fontos ágyúval volt felszerelve. A hajót egy 600 lóerős gőzgéppel látták el, mellyel 10 csomós sebességre volt képes.
A két kötelék tűzerőben tehát hasonló erőt képviselt, bár ennek megítélését nehezíti a szakirodalom bizonytalansága a kérdés felől. Abban sincs egyezés, az egyes hajók pontosan hány darab, és milyen nehéz ágyúval voltak felszerelve, és abban sem, hogy ezek milyen típusúak voltak. A hajók ágyúinak nagy többsége bizonyosan sima csövű, elöltöltő löveg volt, de mindkét fél flottájában volt már néhány vontcsövű, és a dánoknál talán néhány hátultöltő löveg is, de ezek számát illetően nem lehet biztosat mondani, mert szinte mindenhol más adatok szerepelnek róluk. Az valószínű, hogy általában az osztrák ágyúk voltak a nehezebbek, míg a modernebb vontcsövű lövegek a dán hajók fedélzetein voltak nagyobb számban rendszeresítve. (A történetírókat alighanem megzavarja az is, hogy mindkét flottában a másiknál valamivel kisebb és gyengébb fregatt volt a zászlóshajó, és a leírások alapján szerintem gyakran összekeverik őket.) Az osztrák fregattok nehezebb ágyúik miatt a lövedéksúly terén némi fölényben voltak, de ezt a dán tüzérek jobb képzettsége és gyakorlottsága bőven ellensúlyozta.
A csatában részt vevő valamennyi hajó fel volt már szerelve gőzgépekkel, és valamennyien kizárólag csak ezeket is használták. Minden hajó ugyanekkor vitorlás is volt, de a vitorlák alatt ekkoriban már csak hosszabb utakon haladtak, ütközetben vagy manőverezéskor, kikötőben vagy partközelben, a hadihajók már minden komoly haditengerészetnél csak a gőzgépeiket használták. Bár mind a dán, mind az osztrák haditengerészet rendelkezett már páncélos hajókkal is, az ütközetben, mely tulajdonképpen csak a két flotta kevésbé korszerű egységekből összeállított elővédjeinek az összecsapása volt, kizárólag faépítésű hadihajók vettek részt. Ez a csata volt a páncélozatlan fa hadihajók által megvívott utolsó tengeri ütközet.
(Folyt. köv.)
Ha érdekesnek találod a Hét tenger írásait, a Donably támogatói oldalán keresztül a lehetőségeidnek megfelelő összeggel anyagilag is segíteni tudod a blog működését.
https://www.donably.com/het-tenger-blog
Köszönet minden támogatásért!
