Sterling felügyelő − San Francisco legkeményebb zsaruja − egy Charlie nevű titokzatos gengszter vezette rablóbanda elfogását tervezi, és ennek kapcsán találkozik az informátorával, Rockyval. Rocky sajnos cseppet sem hasonlít a Sylvester Stallone által megformált vasöklű névrokonára, úgyhogy a rablók könnyedén elkapják, aztán fejbe kólintják a randevúra érkező Sterlinget is, akinek a szolgálati fegyverével szépen másvilágra penderítik a besúgót. Donald rendőrkapitány (akinek folyton a züllött fia, Gary féktelen költekezése miatt fő a feje) nem hisz a beosztottja bűnösségében, és ezt hangoztatja a tárgyaláson is, ahol Rocky valódi gyilkosai, Kelly és Randolph, Sterling ellen valló szemtanúkként jelennek meg. Sterling végül megússza a lesittelést, Donald azonban kénytelen felfüggeszteni az állásából.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Sterling nem az a fajta figura, aki csak úgy abbahagy egy nyomozást olyan apróságok miatt, mint egy felfüggesztés, és ennek hamarosan megissza a levét: szimatolásáért cserébe Randolphék merényletet kísérelnek meg ellene, de nem őt, hanem az utcán labdázó kisfiát éri halálos lövés. Sterling faarcán az esemény hatására az érzelmek szűk skálája tükröződik egy röpke másodpercig, és a néző már tudja, hogy innentől fogva nincs kegyelem a bitangoknak. A detektív elsőként Randolphot keríti elő, és majdnem kicsikar tőle egy írásbeli vallomást a gaztetteire vonatkozóan, ám ekkor egy ismeretlen tettes agyonlövi a kétes hírű alakot. Sterling rájön, hogy Randolph telefonált, mielőtt ő megszorongatta volna, a hívást pedig egy Janet nevű csinos fotómodell fogadta. Sterling Janettel sem kíván kesztyűs kézzel bánni, de a nő vonzereje kétségtelenül hatást gyakorol rá – főleg mivel a felügyelő házassága a fia halála után zátonyra futott. Vajon ki tudja deríteni Sterling, mi köze Janetnek a rablókhoz, és le tudja majd leplezni Charlie-t?
„Van egy rossz hírem számodra, zsarukám…”
„Mi lenne az?”
„Épp most lövöm le az informátorodat a pisztolyoddal.”
„A rendőrmeló teljesen kitölti a mindennapjaidat, drágám; rám már nem is marad időd.”
„Eljöttem, hogy kiöntsd nekem a szívedet, Randolph…”
„Írásban teszel vallomást, különben egyenként eltöröm az ujjaidat.”
Emilio Miraglia (álneve: Hal Brady) csupán hat játékfilmet rendezett, de mind színvonalasra sikeredett. Az első kettőben a rezzenéstelen arcú igazságosztók és bűnözők eljátszásra szakosodott Henry Silva (A szőke ciklon, aki elcsábította a bérgyilkost + A bombanő és az egyszemű hipnotizőr) alakította az életveszélyes magányos hőst. Az 1968-as Az a rohadék Sterling felügyelő (Quella carogna dell’ispettore Sterling) volt közös munkáik közül a második, és bár egyáltalán nem tartalmaz olyan tekintélyes adag nyers erőszakot, mint a 70-es évek hasonszőrű öntörvényű zsarus filmjei, mégis nyugodtan nevezhetjük a Clint Eastwood-féle Piszkos Harry-történetfolyam előfutárának. Akárcsak Harry Calahan, Sterling sem a kifogástalan modoráról híres: ami a szívén, az a száján, és ebben általában nincs köszönet. Képtelen megtalálni a közös hangot a feljebbvalóival, a vallomásokat rendre kiveri a gyanúsítottakból, vagy ha nincs elég ideje vacakolni velük, egyszerűen csak rájuk fogja a pisztolyát, és a fickók máris szószátyárrá válnak. A sajtó képviselőitől Sterlinget a hányinger kerülgeti, és szent meggyőződése, hogy mindannyian a bűnözők pártján állnak, máskülönben nem cikkeznének annyit a rendőri túlkapásokról.
„Maga sem különb a többi firkásznál, O’Neil. Állandóan a zsarukat szidja, ha kicsit keményebben odasóznak a megszokottnál, de ha növekszik a bűnözés, akkor bezzeg siránkozik, hogy nem vagyunk elég bátrak.”
Valamirevaló San Franciscó-i zsaru Pontiac-kal jár
„Micsoda szépség! Kihallgatnám párszor…”
„Szégyen, hogy ezúttal nem én díszelgek a Glamour címlapján!”
Miraglia eredeti San Franciscó-i helyszíneken forgatta a filmjét, úgyhogy a kötelező Golden Gate híd mellett a korszak jellegzetes bárjai, lepusztult szállodái és hippitanyái is felbukkannak benne. Henry Silvától vicces beszólásokat és egyéb poénokat nem nagyon várhatunk − ő bizony a jeges tekintet mestere, e bűnügyi mesében azonban rajtakaphatjuk, amint elmosolyodik, és már pusztán e pillanat okán filmtörténeti kuriózumnak számít a mű. Az irónia viszont egyszer felüti a fejét a játékidő felénél: a Beba Loncar (A pap, aki bombanővel ragadt a liftben) által megformált Janet olyan Levi’s tévéreklámot készít a tengerparton, amelyben vaktölténnyel durrant le egy tucat fickót, a közelben leskelődő Sterling pedig eleinte véresen komolynak hiszi a lövöldözést, és majdnem közbeavatkozik az éles lőszerrel teli stukkerével. A szerb származású Desanka „Beba” Loncar először szülőhazájában, Jugoszláviában lett sztár, majd sorra kapta a nyugati felkéréseket, amelyeket szerencsére módjában állt elfogadni. A magyar nézők elsősorban A vikingek kincse (The Long Ships) című kalandfilmből ismerhetik, amelyben Sidney Poitier (Barbara McNair: Szexszimbólum és példakép), Richard Widmark (Gyilkosság az Orient expresszen) és Russ Tamblyn (West Side Story) voltak a partnerei. Kisebb szerepekben két régi zsánerfilmes ikon is található Emilio Miraglia krimijében: az aljas Randolphot a Bűnvadászok Luciano Rossija (Emanuelle szexbosszúja + A törvény könyörtelen keze), O’Neilt, az oknyomozó újságírót pedig Pier Paolo Capponi (A kilencfarkú macska) alakította.
„Eltaláltak!”
„Mert sasszemem van a célzáshoz, hapsikám!”
„Nekem is mindjárt annyi!”
„És most jöjjön a reklámszlogen… Az igazán mérges nő mindig rózsaszín Levi’s farmerben gyilkol.”
„Még jó, hogy időben kapcsoltam, és nem vertek át ezzel a marketingfogással: így legalább nem igazi hullák hevernek itt.”
„Mit keres a lakásomban?”
„Megfélemlítés céljából ugrottam be Önhöz.”
Az Az a rohadék Sterling felügyelőt két teljesen eltérő változatban vetítették az európai és az amerikai mozik. Az európai verziót Csőbe húzás (Frame Up) címmel mutatták be, és arról szól, hogyan áll bosszút Sterling a fia és az informátora megöléséért. Ez a változat tele van flashback jelenetekkel, amelyek a gyilkosságok előzményeit taglalják, Sterlinget pedig körülbelül egyórányi játékidő után lelövik, de nem hal meg, és végül elkapja Charlie-t, valamint visszanyeri Donald rendőrkapitány bizalmát. Az amerikai verzió A zuhanó ember (The Falling Man) címet viseli, 8 perccel rövidebb az európainál, Sterling lelövése pedig a film legelején kapott helyet. A rablók kicsinálják Sterlinget és a fiát is, majd miután a nyomozó összeesik (erre utal e változat címe), egyetlen, az egész további játékidőt kitevő flashback (a haldoklása közben Sterling agyába toluló gondolatok) formájában megfogalmazódik, miért ölték meg a gyermekével együtt. További különbség, hogy az európai verzió angol nyelvű hangsávjában a Donald rendőrfőnököt játszó zseniális karakterszínész, Keenan Wynn (Vedd fel az őrverő kesztyűt!) saját hangja hallható, az amerikai piacra gyártott változatéban viszont egy erős New York-i akcentussal beszélő szinkronszínész mondja a San Franciscó-i zsarut alakító Wynn szövegét. Filmzene terén is drasztikus különbség észlelhető: az európai verzióban Robby Poitevin remek pszichedelikus jazz rockja festi alá a cselekményt; az amerikaiban Marcel Lawler sematikus tucatmuzsikája. Az Az a rohadt Sterling felügyelő nem egy világmegváltó alkotás, a veretesen olasz krimik, valamint Henry Silva rajongóinak azonban kötelező néznivaló. A film a maga idejében akkora sikert aratott, hogy Silva fogta a családját, és több évre átköltözött velük Itáliába, ahol aztán sorra játszotta a jó- és rosszfiúkat olyan kiváló rendezők műveiben, mint Fernando di Leo (Húszévesnek lenni) vagy Umberto Lenzi (Nyár, whisky és orgazmus).
„Nahát, Sterling! Mit keresel itt? Ide csak a magamfajta naplopók járnak elpartizni a rendőr apjuk pénzét.”
„Régen bálványoztam magát, főnök, de kezdem úgy érezni, hogy a korrupt zsaruk táborát gyarapítja újabban.”
A Rajna alsó folyása mentén, a mai Hollandiában fekvő Boxtel a középkor második felében közlekedési csomópont és ebből fakadóan kereskedőváros volt. Nem volt különösebben gazdag, de a XV. században megengedhette magának egy nagyobb gótikus bazilika felépítését.
Kádár Erzsébet – az írónő, akit „sem folytatni, sem elfelejteni nem lehet”
Kádár Erzsébet (1901–1946) neve ugyan időről időre felbukkan a szakirodalomban, személyéről mégis csupán kevesen tudnak, és kifejezetten kevéssé kutatott szerzőnek tekinthető. Pályafutása festőként indult, majd viszonylag későn kezdett írni: ennek ellenére kétszer is elnyerte a Baumgarten-jutalmat,…
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
