Minden évben lélegzetvisszafojtva várják az amerikaiak mikor virágoznak ki a cseresznyefák Washington D.C-ben. Idén az enyhe március meglódította a bimbókat, és a korábbi évekhez képest kb. egy héttel korábban, pontosabban néhány napja borult teljes virágba a főváros. 

Mivel a hétvégén még teljes pompájában virágoztak a cseresznyefák, ezért több százezer ember egyszerre látogatott el a Washington-Lincoln-Jefferson emlékművek hármasától közrefogott belvárosi részen, pontosabban a Tidal mederhez, ahol a Japánoktól kapott cseresznyefák szegélyezik a vízpartot. 

A Washington legfőbb nevezetességeként számon tartott cseresznyefák, egyébként nem őshonosak Amerikában és csak távoli rokonai a magyar gyümölcstermőknek. Ezek a fák ugyanolyan szépen virágoznak, ám ehető termésük nincs, úgyhogy később nem érdemes az édes csemege reményében visszatérni. 

De hogy is kerültek az amerikai fővárosba ezek a szépségek, amelyekre inkább Japán kapcsán szoktunk gondolni? Valóban, ezek a fák is a távol keleti országból érkeztek, méghozzá éppen 110 évvel ezelőtt. A császár a jó kapcsolatok reményében 3200 cserjét adományozott az Amerikai Egyesült Államoknak. Az ajándék méltó helyet kapott, miután hajókkal Seattle-be érkezett, vonattal szállították őket a fővárosban. Két évtizeddel később megrendezték az első cseresznyevirágzás fesztivált is, amelyet sajnos mind 2020-an, mind a tavalyi évben eltöröltek a világjárvány miatt. A fesztivál ugyanis négy hét alatt általánosságban több mint 1,5-2 millió embert vonz Washington D.C.-be, és ezek nagy része abban a pár napban érkezik, amikor a virágok a legpompásabban virulnak. 

Sajnos nehéz pontosan megjósolni, mikor következik be a virágzás, mert ez minden évben a februári-márciusi aktuális időjárástól függ. Idén március 22 és 25 között borultak virágba a fák, tehát, nyilvánvaló volt, hogy ezen a hétvégén lesznek a legtöbben. Mi is bevállaltuk, hogy belevetjük magunkat a hömpölygő tömegbe, amelynek sűrűségét jól mutatja a szervezők intelme, miszerint a gyerekekről azonnal az érkezéskor készítsünk fényképet, hogy később a rendőröknek friss, naprakész felvételt tudjunk biztosítani, ha elvesztenénk a csemetét.

Szerencsére velünk ilyen nem történt, alapszabályként egyikőnk mindig Mandulát figyelte, és a másik fotózott (kivéve ha épp a gyermeket fényképeztük, mert akkor legalább a keresőből tudtuk figyelni).

Szombaton (március 26-án) kora reggel érkeztünk, az idő sem volt kegyes, mindössze 7 fokban cidriztünk. Talán ezért még csak néhány tízezer emberrel kellett osztoznunk a nem mindennapi látványosságon (mikor délben úgy döntöttünk, hogy inkább az Arlingtoni Nemzeti Temető felé vesszük az irányt, már valóban annyian voltak a parti részeken, mint Aranyvasárnapon a helyi beváráslóközpontban). 

Sajnos a nap csak rövid pillanatokra sütött ki - szerencsére a lányunkat sem hagytuk el - és a hőn vágyott felvételeket is sikerült elkészíteni. Bár korántsem olyan szépséges mint élőben, azért remélem nektek is tetszeni fog. 

Kép és szöveg: MandaMom