Amikor először láttam néhány hónapja saját szememmel a budapesti nagykörúti New York kávéház előtt kacskaringózó száz méteres sort, azt hittem bombariadó van az épületben. Ám kiderült, hogy a magyar irodalom egyik ikonikus helyszínéül szolgáló kávézó annyira népszerű a külföldi turisták körében, hogy valósággal ellehetetlenítik egy átlag halandó ember számára a bejutást. De azért van remény, ha jó időben érkezel fél perc alatt átléphetsz a múlt századba...

A New York Cafét 2011-ben választották a világ legszebb kávézójának, és valóban, a fényűző belső tér talán csak a Parlament pompájával vetekszik, talán túl is szárnyalja. A kávézó büszkén viseli a címet, ami a közösségi média korában csak úgy vonzza a celebeket, és a vloggereket, bloggereket (te is épp egy blogot olvasol éppen, ugyebár), és persze a követőiket, mint a múlt században a költők a rajongóikat. 

Alig néhány hete, december elején éppen Michael Jackson lányának, Paris Jacksonnak a kezét kérte meg a vőlegénye a kávézóban, amely fotók - az Instagramon megosztott történetnek hála - a világot is bejárták. Számos hollywoodi produkciót is forgattak már a káprázatos belső térben, ám épp ezért szinte ma már nincs olyan külföldi turista, aki a fürdők mellé ne iktatna be egy romantikus kávézást a New Yorkban. És ezért bizony akár órákig is képesek állni a bebocsátásért, az ajtót ugyanis még csak ki sem nyithatja a betérő vendég, meg kell várnia míg a személyzet egy tagja beengedi és asztalához kíséri. 

Jól mutatja a hely népszerűségét, a karácsonyi ünnepi időszakban - kísérleti jelleggel - bevezették az éjjel-nappali nyitvatartást és az éjszakai időpontokra lehetett asztalt foglalni. Bevallom,  kétszer is befoglaltam - egyszer hajnali fél háromra, és egy "barátibb" fél 1-re - de sajnos nem voltunk elég elszántak, mire eljött a várva várt idő, egyszerűen az igazak álmát aludtuk. Persze másnap reggel kócosan megbántuk, hogy képtelenek voltunk az éjszaka közepén nekiindulni a városnak (egy kilenc éves gyerekkel, aki a legjobban méltatlankodott, mert megfosztottuk ettől a kalandtól). 

De akkor hogyan is lehet bejutni hosszas várakozás nélkül, amit mindenképpen szerettem volna elkerülni? Mint említettem, asztalt nem lehet foglalni napközben, de vacsoraidőben még elérhető ez az opció. Ám ekkor értelemszerűen vacsorázni is kell, és ne tartsatok fukarnak, aki szeret utazni, az pontosan tudja, hogy egy életreszóló élménynek borsos ára lehet, ám egy kétszemélyes wellness hosszú hétvége árát még én is sokra tartom egy órácskányi gasztro-kultúrális élményért.Nyilván van az a vendégkör, akinek ez sem okoz gondot, hiszen a karzaton lévő éttermi részre - az esti időpontokta-  jó néhány hétre előre elfogynak a helyek.

A kávéház tehát ma is nyitástól zárásig telt házzal üzemel, amely olyan híres művészek törzshelye volt egykor mint Szinyei Merse Pál, Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Gárdonyi Géza, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Illyés Gyula, Weöres Sándor, sőt Molnár Ferenc állítólag a karzaton lévő törzsasztalánál írta meg a Pál utcai fiúkat is. De hogyan lett a New York ennyire népszerű már akkor? Nos az üzemeltetői úgy vélték, hogy a kor "celebjei" bevonzzák a nagyközönséget, ezért a nem túl tehetős de annál tehetségesebb íróknak, művészeknek jelentős kedvezményeket adtak. A zseniális húzás bejött, olyannyira, hogy a hely akkoriban is ugyanúgy telt házzal üzemelt mint ma. 

Ám a mai vendégkörben már alig hallani magyar szót, és feltételezem, hogy a betérő amerikai vagy távol keleti turisták nem a magyar írók szellemének megidézése miatt kapták fel ennyire a New Yorkot. A hely szépsége önmagában is csalogató, de azért nem ártott a hírverésnek az sem, hogy számos nemzetközi filmet is forgattak az épületben. A Homeland, a Vörös Veréb, vagy éppen a Kémjátszma című film jeleneteiben is felfedezhetjük a kávézót.

Mikor néhány nappal ezelőtt betértünk, a felszolgálókon és a bárzongoristán kívül nem sokan értettek magyarul. A pincérek először bennünket is angolul üdvözöltek, kísértek és kínálták az étlapot. Ám a nemzetközi környezet semmit nem von le a kávéház hangulatából, sőt, inkább megerősít abban az érzésben, milyen jó érzés, amikor büszkék lehetünk egy ilyen népszerű és varázslatos helyre, ami a fővárosunk szívében található. 

És mivel megígértem, hogy megosztom, hogyan jutottunk be foglalás, és várakozás nélkül, ezért elárulom, hogy a vacsora helyett inkább a villásreggelit választottuk - ami egyébként egész nap elérhető, szóval nyugodtan délben is keressétek a Croque Madame-ot. Én ezt választottam, ami egy csőben sült melegszendvics lágytojással a tetején). Ha valaki még exkluzívabb élményre vágyik, vagy a "sima" 4000 ezer forintos kávét túl egyszerűnek találná, akkor megkóstolhatja a 24 karátos aranypelyhekkel feldobott változatot is. Az étlapról nem is beszélnék többet, a New York Café honlapján megtalálhatjátok, de azért azt is érdemes a látogatás előtt szem előtt tartani, hogy az ajánlott fogyasztás 20 euró, a nemfogyasztó vendégek után pedig 2,5 eurós díjat számolnak fel. 

Mi már a nyitásra megérkezünk, vagyis 8 után néhány perccel, és csupán fél percet vártunk az ajtónál, mikor kinyílt és bekísértek minket. Még így sem az első asztalt fogtuk ki, sőt! Hiába volt hétvége - szombati napon - a korai időpont ellenére is hamar megtelt a kávéház. Élő zene fogadott minket, sőt a bárzongorista az asztalunkhoz jött, és megkérdezte, játszhat-e Mandának valamit, aki rövid gondolkodás után végül Disney dalt választott a leghíresebb mozifilmekből összeállított repertoárból. 

Bár a New York Café ma már nem művészek törzshelye (bár nagyon izgalmas elképzelni, milyen lehetett akkoriban), de kétségtelenül, hogy ugyanolyan népszerű, ám ma már inkább a (leginkább nemzetközi) influenszerek és az őket követő rajongók népesítik be. Múlt és jövő így ér össze, így marad fenn a múlt egy szelete a jelenben. 

Kép és szöveg: MandaMom

Két ünnep között ellátogattunk az erdélyi Hargitára. Ódákat lehetne zengeni Székelyföld szépségeiről, ám számunkra a legemlékezetesebb élmény az volt, mikor közvetlen közelről csodálhattunk egy hatalmas barnamedvét. És még csak félnünk sem kellett, mert mindezt egy biztonságos, védett lesről tehettük meg. És akinek ez nem elég, szuvenírként még medvekakit is vehet, méghozzá nem is olcsón. Nekünk "sajnos" már nem is jutott...

Ha már elmeséltem, milyen volt Drakula kastélya, akkor tartozom egy személyes vallomással is: a természet szépségei mindig sokkal jobban lenyűgöztek, mint az ember építette várak, városok... A hargitai Borzont település egy meseszép kis falu amely Székelyföldön bújik meg (na jó, errefelé az összes székely falu meseszép, mindegyik külön fejezetet érdemelne). 

Ám azért választottuk épp ezt a helyet erdélyi utunk célpontjának a téli szünetben, mert itt volt a legnagyobb esélyünk arra, hogy medvét is lássunk anélkül, hogy az életünket kellene féltenünk. Ami - lássuk be - nem elhanyagolható szempont. Erdélyben ugyanis nagyon elszaporodtak ezek a bundás nagyvadak, amit a többség csak plüss verzióban látott. Élőben is cuki, de azért jobb a békesség, mert nagyon veszélyes lehet a velük való találkozás. 

"Ti fizettek azért, hogy medvét nézzetek? Összefuthattok velük ingyen is!" - nevetett fel egy erdélyi barátom, mikor lelkesen meséltem neki az utunk előtt, hova készülünk. Valóban, jó eséllyel lehet összefutni a székely hegyek erdeiben ezekkel a hatalmas vadállatokkal, de azért az ilyen spontán talákozókat inkább elkerülném. 

Szerencsére a borzonti Egyed Zsolt és Alex - apa és fia - megtalálta a módját, hogy  bárki biztonságban, mégis viszonylag közelről megnézhesse ezeket a gyönyörű vadállatokat. A vendégházakat üzemeltető vállalkozás egyik legnépszerűbb látványossága a medveles, amely eredetileg nem is a turisták szórakoztatására jött létre, hanem egy szükséghelyzet megoldása hívta életre.

Néhány évvel ezelőtt a környék medvéi ugyanis még óriási rombolást végeztek a vendégházakban és autókban. Élelmet keresve jöttek le a hegyről, ezért Alex úgy döntött, jobb ha még az erdők szélén, biztos távban kitesz nekik némi eleséget, így talán nem jönnek tovább. A terv bevállt, azóta nem is volt gondjuk a bundásokkal, akik viszont hamar rászoktak az etetőre, és ma már nem ritka, hogy bocsokkal együtt érkeznek. Alex akár néhány méternyire is meg tudja őket közelíteni, őt nem bántják, megszokták már. Először egy kisebb lest építettek, és néhány barátjuk, ismerősük onnan nézhette a falatozni érkező medvéket. Ám  nagyon hamar híre ment a látványosságnak, ezért néhány évvel ezelőtt felépítettek egy fűthető, óriási biztonsági üvegekkel ellátott lest, aholtöbb mint két tucat leskelődő is elfér egyszerre. Innen belátni az egész területet, ami önmagában is nagyon gyönyörű.

Ám aki szeretne részt venni egy ilyen medvelesen, jó ha előre gondolkodik, mert a medveles nagyon népszerű, általában minden hely jó előre betelik. A medvék sem éjjel nappal vannak a kis tisztáson, általában ugyanabban az időben érkeznek, naponta egyszer, majd ha jóllaktak visszacammognak a sűrűbe. 

És nincs két egyforma nap. Én is azt hittem, mikor helyet foglaltunk, hogy varázsszóra egyszer csak majd az égtáj minden részéről érkeznek a medvék, bocsok, családok. Ám sokáig csak egy vörös rókában gyönyörködhettünk, és legfeljebb a korlátlan mennyiségű Csíki csipsz és Csíki sör kárpótolt valamennyire. Ám hamarosan megérkezett a nap főszereplője is: egy hatalmas barnamedve cammogott felénk, és komótosan falatozni kezdte a számára kitett kukoricás csemegét. Épp időben érkezett, mert már majdnem megvettem unalmamban egy doboz medvekakit szuvenírnek. Igen, Alex ötletéből kifolyólag akár konzerv medvetrutyit is vehetünk, amit személy szerint egy zseniális marketingfogásnak tartok, de a férjem sokkal földhözragadtabb, és nem engedte meg, hogy 20 eurót adjak egy "maroknyi medvesz@rért". Mire mégis rászántam magamnak, hogy vegyek belőle (két nap múlva) addigra már mindet elhordták a turisták. 

Ám visszatérve a látogatásunkra: a vendégháznál volt a gyülekező és onnan rövid zötykölődés után érkeztünk meg az erdő szélén lévő medveleshez.  Amíg nem érkezett a fő sztár, Alex elmesélte nekünk, hogy ezek a csodálatos vadállatok igazi mindenevők, viszont az a medve aki megkóstolja a friss húst, onnantól már vérmedvének számít és vadászni fog. Utána már életveszélyt jelent állatokra és emberekre egyaránt. De normál esetben a medve csak akkor támad, ha védi a családját vagy a territóriumát. 

Végül megérkezett a nap főszereplője is, egy igencsak tekintélyt parancsoló hím. Nem tagadom, egy picit csalódott, voltam, hogy "csak" egy mackó érkezett a leshez aznap amikor ott jártunk, mivel előfordul, hogy egész családok érkeznek az etetésre. Viszont egy nagy vad elriasztja a többit és mi tényleg egy hatalmas példányt szemlélhettünk. Szóval minden nap más, van olyan is, hogy nem merészkednek elő a medvék - bár vendéglátóink szerint ez nagyon ritka. Sajnos az előszilveszteri petárdázás és a tüzijátékok őket is elriasztották, úgyhogy szilveszter környékén inkább hanyagolták a medvék az etetőket, de hamar visszatértek. Úgyhogy ha idén szeretnétek meglátogatni, őket akkor nyugodtan keressétek a borzonti medvelest, nem fogtok csalódni. 

Kép és szöveg: MandaMom

A Guns N’ Roses miután átgázolt a Közel-Keleten és Európán, jelenleg az Egyesült Államok különböző pontjait robbantja fel. Hiába telt el több hónap a budapesti koncert óta, még mindig a hatása alatt vagyok, főként, hogy sikerült az első sorból élvezni a három és fél órás műsort.

Azt hiszem, aki ott volt a július 19-i budapesti Puskás Aréna koncerten, pontosan tudja miről beszélek, ha azt mondom őrületesen jó buli volt. Mivel közvetlen nyaralás előtt volt a koncert, ezért azóta sem tudtam időt szánni rá, hogy leüljek és kiblogoljam magamból ezt az élményt. Megkésve bár, de törve nem, fogadjátok ezt a kis személyes beszámolót az első sorból.

Jól mutatja, milyen jó kis buli volt, hogy másnap - egyéb ügyből kifolyólag - közjegyzőhöz kellett mennem, és majdnem elaludtam a hivatalos iratismertetéskor, majd mikor két ásítás között elnézést kértem, mondván, hogy előző este koncerten jártam, akkor hirtelen megváltozott a tárgyalás addig álmosító hangulata, mert kiderült, hogy a közjegyző is ott volt, (együtt buliztunk!!!) és ő is épp olyan álmos mint én!!! Az iratismertetés ekkor átcsapott élménybeszámolóba és fotónézegetésbe…

Azóta is sikerül minden hozzám hasonlóan rajongó ismerőst, barátot megdöbbentenem mikor elmesélem, hogy sikerült az első sorból élvezni az budapesti előadást, amit viszont könnyebb mondani, mint megvalósítani. Az első sorig ugyanis nagyon hosszú és fárasztó (és ne tagadjuk, költséges) út vezet. Most megosztom veletek, hogyan sikerült mégis.

Kicsit messziről kezdem..

1992-ben sajnos nem lehettem ott a budapesti Guns N’ Roses koncerten, zsenge korom miatt (úgyhogy végigzokogtam otthon az estét), de amióta 2016-ban újra összeálltak a kedvenceim, igyekszem pótolni az akkor elmaradt élményt. 2016-ban Londonban láttam őket az Olympiai Stadionban a kakasülőről, 2021-ben pedig az amerikai Észak-Karolinában található Raleigh városában. Ekkor már a földszintről, kb. a 15. sorból tudtam nézni őket, de mivel „ültetett” koncert volt, ezért már a jegy megvásárlásától tudtam, honnan figyelhetem Axl-t Slasht és Duffot. Ez már elég közel volt, de még korántsem sikerült annyira közel kerülni hozzájuk, mint Budapesten. Hogy ez mennyire közel volt, azt bizonyítja, hogy ennek a bejegyzésnek minden felvételét egy szál telefonnal készítettem. 

Amikor tavasszal híre ment, hogy idén Magyarországra is jön a banda, természetesen azonnal őrült izgalommal figyelni kezdtem, mikor kezdik árulni a jegyeket (bocs, hogy kicsit messziről kezdem, de történethez hozzá tartozik, milyen belépőt sikerül megcsípni). Regisztráltam elővételre, majd egy nappal a hivatalos árusítás előtt már ott álltam a virtuális sorban… másfél óra idegtépő sorbanállás után (nehogy frissítsd az oldalt, el ne menjen a net, kezdheted újra…) sikerült eljutnom arra a felületre, ahol választhatsz. Kiemelt állóhely – ELFOGYOTT (nem értem ki ért oda előbb…???) De ha mélyebben nyúlsz a zsebbe, kiemelt állóhely korai belépéssel, VIP csomagban még van. Leszállt a lila köd és azonnal rányomtam a fizetés gombra. Később azzal magyaráztam magamnak – és a férjemnek - a borsos jegy(ek) árát, hogy végülis ha Bécsben lett volna a koncert és utazásra, szállásra is kellett volna költeni, akkor majdnem ugyanott vagyunk. Annyit azért elárulok, hogy bár az utolsó pillanatig volt jegy 400 ezer forintért is - és akik azt vették azok is ott álltak mellettünk/mögöttünk -, de mi ennek a töredékét költöttük a belépőre.

Szóval a jegy zsebben, már csak néhány hónapot kell várni, és kiderül mire elég a korai beléptetés. Azért azt elárulom, hogy egyáltalán nem volt cél az első sor, nem is gondoltam rá, hogy erre egyáltalán esélyünk lehet.

Két nappal a buli előtt e-mailben kaptunk értesítést, hogy fél kettőre melyik kapuhoz érkezzünk. Itt felszaladt a szemöldököm, mert a koncert csak 8-kor kezdődött. Ráadásul a férjem nem igazán rajong a Guns N’ Roses-ért, elkísér ugyan, de korántsem fanatikus. Londonban füldugóval ülte végig a koncertet, azt állítva, hogy így is épp elég jól hallja. Neki nehéz volt motivációt találnom, miért is jó buli, hogy órákig álljon velem a tűző napon. Szerencsémre kiderült, neki az is elég, hogy én ennyire szeretem őket – de azért cserébe, hogy nem morog, megígértette velem, hogy többet ezt nem kell végigszenvednie.

Mert való igaz, itt egy órákig tartó unalmas, és nagyon kényelmetlen várakozás kezdődött. Fél kettőkor első érkező csapatként engedtek be minket, korai belépőket az Puskás Arénába. Kb. 100-an lehettünk, átvehettünk egy kis hátizsáknyi VIP ajándékot, (Guns n’ Roses karkötőt, VIP badge, limitált szériás turnéposzter, műanyag szuvenír jegy, és egy átlátszó hátizsák). Nagyon örültem neki, egyrészt ezek exkluzív ajándékok voltak, de ha ehhez hasonlókat a hivatalos szuvenír boltból kellett volna venni, akkor bőven többe került volna, mint az egész koncertjegy. Utána zárt csoportokban többen is meg akarták venni, de természetesen minden darabját őrzöm mint a Szent Grált. Bár később komoly fejfájást okozott, hogy a táskányi emléktárgynak ne essen baja a koncert alatt. Az arénát a belépés után már nem hagyhattuk el, tehát hiába voltak még órák a kezdésig, a kocsiba sem vihettük ki.  Sőt, olyan korán ott kellett lennünk, hogy mi is meghallgathattuk a koncertet kiszolgáló személyzet eligazítását is… de legalább tudtunk még koncertpólót venni az üres boltban (ez általában elfogy, mire egy halandó végig állja a sort). A büfék többsége ugyan még nem nyitott ki, de ezt akkor nem bántuk, mert az árak egyébként is az egekben jártak, egy pohár víz is kb. 1500 Ft-ba került, nem beszélve az alkoholról vagy as ételről (behozni sem enni sem innivalót nem lehetett, pedig hőségriasztás volt). A küzdőtérre a korai belépőként végül fél négykor mehettünk be (négykor engedték be a stadionba a tömeget, addig a normál jeggyel várakozók kint az utcán gyűltek – az elszántak már reggel óta).

Mikor lementünk a küzdőtérre – a teljesen üres stadionba -, még volt annyi hely (kb. 20 centi) a színpad előtt lévő kordon közepén, ahol meg tudtam kapaszkodni, férjem rögtön beállt mögém. Tűző nap, fél négy múlt öt perccel… Ekkor rámnézett, és megkérdezte: „OK, most innen mi következik?” „Várjuk a koncertet” – válaszoltam. Nos, itt elkerekedett a szeme, mert ekkor jött rá, hogy élete párjának dilije miatt neki most négy és fél órát kell testőrt játszani, amit majd követ egy három és fél órás koncert. Egy perc alatt olyan morcos lett, mint az előttem tornyosuló testőr, aki a nap hátralévő részében az egyetlen ember lett, aki köztem és kedvenc zenekarom között állt. De legalább foglalni tudtuk egymás helyét, amikor később megérkezett a tömeg és egyszer(!) megkockáztattuk, hogy felváltva elmenjünk mosdóba. Enni, inni nem mertünk, csak épp annyit, hogy ne legyünk rosszul (ez egy egész pohár vizet jelentett elosztva és egy darab becsempészett csokit). Az első sor bája volt az is, hogy aki a küzdőtéren rosszul lett később, azt rajtunk keresztül húzták ki, tehát láttuk, hogy mennyire pórul jártak, akik a tűző napon sörrel igyekeztek harcolni a hőség ellen.

Nem könnyen, de csak elteltek az órák, én megismertem a mellettem ülő lányt, Vikit, aki már rutinos első soros, számos nagy koncertet bulizott már végig legelöl, pontosan tudja mikor kell érkezni, hova kell állni, mennyit lehet enni-inni, hogyan tudunk segíteni egymásnak őrizni a helyeket, ha valakinek ki kell mennie a büfébe. Szóval még barátságok is szövődtek, a mai napig üzenünk egymásra néha, főleg mikor felfedeztük magunkat a budapesti koncertfilmben, a zenekar hivatalos Instáján, vagy épp a legújabb Guns n’ videóklipben, a Perhaps-ban, ahol kerek egy másodperce bekerültünk mi is.

Mikor az előzenekar elkezdett játszani, akkor jöttem rá, hogy mennyire közelről fogom látni évtizedes rajongásom tárgyait. Mindössze három méter választott el a színpadtól, előttem a kordon (mögötte morcona biztonságiak egy sorban felállva), mögöttem pedig egy hatalmas masszaként morajló tömeg. Ha nem a férjem áll közvetlen mögöttem, lehet, hogy aggódtam volna, mi van ha összenyomnak, de ő bástyaként védett, így teljesen komfortosan éreztem magam, kétoldalról mellettem friss koncertbarátaim, akikkel együtt ütöttük el az előző órákat.

És amikor megérkezett a banda… nem akartam elhinni! Hirtelen elmúlt minden fáradtság és megértettem miért képes valaki hosszú órákat, akár egy egész napot várni a koncert előtt arra, hogy eljusson az első sorba. Innen ugyanis olyan volt az előadás, mint egy privát esemény, ami hiába tartott három és fél órát, gyakorlatilag egyetlen pillanat alatt eltelt. Slash dobott egy-egy mosolyt, Axl néhány szám után már úgy pillantott ránk, mint az ismerősökre, amikor vissza-visszatért meghajolni középre. Néha még ki is integetett. Egyszer Slash kiköpte a színpad elé a rágóját, ami alig 10 centivel kerülte el az előttünk álló biztonsági fejét – biztos nem ez volt az első eset, mert szeme sem rebbent. Nem tagadom, örültem a derékig érő kordonnak is, mert egy-egy lassabb számnál rá lehetett támaszkodni és pihenni. Ráadásul amikor épp nem a kedvenc számunkat énekeltük teli torokból, olyan back stage pillanatokat is láthattunk, mint Alice Cooper és barátai, akik a színpad széléhez húzott székeken – de a színpadról – nézték végig az előadást. Úgy éreztem, ők az egyetlenek, akiknek még nálam is jobb helye van. És bár hosszú volt a várakozás, mégis megérte. Hónapokkal a koncert után, még midig a hatása alatt vagyok. Még azt sem bántam, hogy a végén nem én kaptam el a sípot, amit a Welcome to the Jungle alatt Axl fújt, majd kidobta egy szerencsésnek. Slash és Duff a koncert végén gitárpengetőket dobált, és ugyan nekem is kidobott egyet, de sajnos más gyorsabb volt, és sikeresen elkapta előlem a levegőben. De még ez sem vette el a kedvem, akár már holnap újra mennék… Sajnos azonban köt az ígéretem, a férjem ugyanis élete hátralévő részére felmentést kapott a Guns n’ Roses koncertek alól.

Kép, szöveg és videó: MandaMom

Tudtad, hogy a magyarok egyik kedvenc úti célján, Korfun található a világ egyik legtechnikásabb kifutópályája? Bizony, aki itt landolt charterrel, az elmondhatja magáról, hogy igazán profi pilóta repítette nyaralni, mert ide csak a rutinos, képzett öregrókák kapnak leszállási engedélyt.***

Néhány évvel ezelőtt volt szerencsénk eljutni Szent Martin szigetére, ahol  különleges láványosságként elvittek bennünket a Maho Beachre is, ahol a strand fövenye felett alig néhány méterrel húznak át a Princess Julianna reptérre érkező utasszállítók. Akkor is lenyűgözve néztük a bravúros manővereket, ahogy elzúgtak felettük a kisebb-nagyobb gépek. De nem kell a Karib szigetekre utazni annak, aki igazán technikás repülőteret keres, sőt nem kizárt, hogy több honfitársunk már meg is járta a világ másik - méltán hirhedt - kifutóját. 

Nem minden pilóta szállhat le ezeken a reptereken, úgyhogy mindegy milyen fapados is a társaság, charter géppel megyünk, első osztályon avagy turistán, mégis az a kapitány aki leteszi a gépet Korfun, annak igencsak nagy rutinnal kell rendelkezni. A kifutó ugyanis a nyílt vízre nyúlik ki, és a másik végén keresztezi egy közút. Itt aztán nincs lehetőség hibázni, a mintegy 2300 méteres betoncsíkra kell lehelyezni a gépet, és meg is kell állni a végén, különben a repülőgép könnyen autóval ütközhet (bár erre azért is kicsi az esély, mert a közlekedési lámpa mindig leállítja a forgalmat mikor landol egy gép). 

Korfura már visszatérő vendégek vagyunk, a kristálytiszta víz, a lassan mélyülő homokos partok és persze a görög konyha finomságai miatt különösen szeretjük ezt a szigetet. Idén azonban először autóval vágtunk neki az útnak (ez is megérne egy külön bejegyzést), és bár egy teljes napot rászántunk az utazásra, de végül megérte, mert az egész út alatt volt autónk, eljutottunk olyan helyekre is, amelyeket korábban nem fedeztünk fel. Ilyen volt a reptér is, amelyről már korábban is olvastam, most viszont több szemszögből is megnézhettük. 

Bár itt nincs strand, mégis számos pontról nézhetjük az 5-10 percenként landoló vasmadarakat (nyilván főszezonban forgalmasabb). Először a legkézenfekvőbb megoldást választottuk: beültünk abba a kávézóba melynek teraszáról teljes kilátás nyílik a kifutó elejére. Már innen is lélegzetelállító látvány tárult elénk, de innen láttuk, hogy az igazán bátrak a hullámtörőre is felmennek, hogy a vizet keresztülszelő két méter széles betoncsíkon elsétálhassanak arra a pontra, ahol a fejük fölött alig méterekkel húznak el a gépek.

Természetesen ezt is megnéztük, sőt innen már csak egy rövidke séta volt az aprócska szigeten álló Vlacherna Szentély amely szintén kihagyhatatlan látványosság. Számomra egy kicsit furcsa volt ebben a materialista világban, hogy sem a spotter kilátóknál, sem a kávézó teraszánál, sem az apró szigetre menet, de még a parkolásért sem kellett sehol fizetnünk. Egy fél napot kellemesen eltöltöttünk a sziget légi kikötője mellett, holott eredetileg csupán néhány képet akartunk lőni a repülőkről. Ennél azonban sokkal többet kaptunk, meglátogattuk a híres szentélyt, korzóztunk a kikötőben, kávéztunk a kilátóban. Ha Korfun jártok, semmiképp ne hagyjátok ki ezt az izgalmas és látványos programot. 

Kép és szöveg és videofelvétel: MandaMom

Ha az utazást és az olvasást annyira szereted, mint jómagam, akkor van egy kötelező látványosság, amit nem hagyhatsz ki, ha Portóba vet a jó sors. Ha ebben a csodás portugál városban jársz, ne csak a borokat és a tengeri finomságokat kóstold meg, hanem végy magadhoz némi szellemi táplálékot is, és térj be a világ leghíresebb/legszebb könyesboltjába a Livraria Lello-ba.

A könyv számomra éppúgy lehet szuvenír, mint a hűtőmágnes, sőt! Hemingway Key West-i házát természetesen nem hagytuk el az "Öreg halász és a tenger" egyik példánya nélkül, mint ahogy a "Ne bántsátok a feketerigót!" különleges kiadását is beszereztük az írónő, Harper Lee alabamai szülővárosában. Nem beszélve Maine-ről, ahol természetesen Stephen King könyvek is kerültek az útitáskába. 

Nem volt kérdéses hát, hogy ha már idén eljutottunk Portugáliába, akkor a kötelező látványosságok listáján előkelő helyre kerül a portói Livraria Lello. 

Ám nem sokon múlt, hogy ez a poszt mégse lásson napvilágot, ugyanis a világ egyik leghíresebb boltjába - mint kiderült - nem lehet csak úgy besétálni és leemelni néhány ritkaságszámba menő könyvet a polcról. Bár én ezt hittem, de hamar kiderült, hogy ez óriási naivitás volt, ami csaknem meghiúsította a hőn áhított látogatást. 

Rajtunk kívül ugyanis akad "néhány" könyvrajongó turista (átlag naponta négyezren látogatják a boltot) a városban, aki kiváncsi a mesevilágot idéző boltra, ezért néhány éve a fenntartó kénytelen volt bevezetni a belépődíjat, melynek ára természetesen a látogatás során levásárolható. Bár nekem a kétszer öt eurós jegy árának többszörösét sikerült otthagynom a kasszánál, holott úgy éreztem, hogy alig vettem valamit. Szívem szerint a fél boltot hazacipeltem volna. Itt jegyezném meg, hogy természetesen nem csak portugál nyelvű könyek vannak, hanem angolul, franciául, spanyolul is bőséges választékkal találkozhat a látogató. 

Az előre, interneten megvásárolandó belépőjegyekről azonban mit sem sejtve érkeztünk meg a bolthoz, amely előtt hosszú tömött sorok kígyóztak több száz méter hosszan. Mint kiderült, fél óránként engednek be meghatározott számú vásárlót, és bizony a helyek már napokkal előre betelnek. Hiába érkeztünk hát kora reggel, esély sem mutatkozott arra, hogy az egy napos portói kirándulásunkba belefér a Livrarira Lello megtekintése – belülről. Bánatomat a közelben lévő - szintén világhírű, nagyjából a mi Vásárcsarnokunknak megfeleltethető - Bolhao Piacon csillapítottam némi kulináris kalandozással (megkóstoltam a frissen fogott és nyersen fogyasztandó tengeri sünt, amely még a Lisszabonban elfogyasztott polip hotdog-hoz képest is merész vállalkozás volt).

A csodaszép belváros, a finom ételek, borok, édesség ellenére mégis maradt bennem tüske (nem a tengeri sünből, szerencsére), amiért nem vásárolhattam könyvet a Lello-ban. Visszafelé andalogva kora délután is utunkat állta az utcán várakozó embertömeg akik mind a fél óránkénti bebocsátásra vártak, a napokkal előbb megváltott jegyük birtokában. Odasündörögtem hát ismét a beléptető hölgyhöz, és megkérdeztem, hogy esetleg lenne-e mód - akár egyedül - egy percre bebocsátást nyernem, legalább egyetlen könyvért és már itt sem vagyok, becsszó. Bár erre újabb együttérző kedves elutasítást kaptam, ám mégis megszánt, mert megsúgta, hogy felszabadult az interneten néhány jegy aznapra, mert páran visszamondták. Ha szerencsém van, és gyors a telefonom, még elcsíphetek két belépőt.

Nos, mint láthatjátok, némi szerencsével, de végül bejuthattunk az irodalom elvarázsolt kastélyába. Innen tényleg nem lehet könyv nélkül távozni, és bár Stephen King nem volt a polcokon (Harry Potter annál nagyobb számban), de a horror másik nagy klasszikusának Edgar Allen Poe-nak számos műve és válogatása megtalálható volt a Lello saját kiadású limitált szériás gyűjteményében – ez a gyönyörű kötet azóta már átköltözött a könyvespolcomra, az Óz a Nagy Varázslóval, a Grimm fivérek válogatásával és a Háború Művészetével együtt. Természetesen Manda is rendelt magának egy kötetet, de már előre eldöntötte miről kell szólnia (valamilyen tengeri történet legyen, és egy hal legyen a főszereplő). Szerencsére a jól felkészült eladók máris több könyvet is ajánlottak a gyermek részlegről amely megfelel a kritériumoknak, végül a "The Blue Beyond" lett a nyertes. 

 Mint megtudtuk a bolt mindig is népszerű volt a könyvek szerelmesei között, ám az igazi áradat akkor rohamozta meg őket, miután elterjed, hogy  J. K. Rowling - aki maga is élt Portugáliában - innen merített ihletet a varázslóvilág látványtervéhez. Hogy ez így lenne, azt maga az írónő cáfolta, azt állítva, hogy személyesen nem járt a boltban a Harry Potter könyvek berobbanása előtt, de tény, hogy az Abszol út kísértetiesen emlékeztet a Liraria Lello belső világához. Itt azonban nem varázspálcák keresik a gazdájukat, hanem lapokba zárt világok várják, hogy a világ legszebb és leghíresebb könyvespolcairól új otthonaikba költözhessenek.

Kép és szöveg: MandaMom

Budapest a közelmúltban felkerült a Madame Tussauds világtérképre, ugyanis immár 23. világvárosként csatlakozott ahhoz az elit klubhoz, ahol hírességek életnagyságú szobraival fotózkodhatunk. A megnyitót követő első hétvégén volt a gyereknap, ezért úgy gondoltuk a Városligeti tömeg helyett ide hozzuk el Mandát, akinek éppen azok a figurák tetszettek a legjobban, amelyek előtt értetlenkedve álltak a külföldi turisták. 

Államalapító Szent István (aki egyébként kísértetiesen emlékeztet Keanu Reeves-re), Mátyás Király, Sissi királyné, Széchenyi István, Kossuth Lajos, vagy éppen Petőfi Sándor... nagyot dobban a magyar szív, amikor életnagyságban, 3D-s "valóságban" elevenednek meg történelmük nagyjai, hogy Lady Gagával vagy éppen Tom Cruise-zal egy kiállításon szelfizhessünk velük szabadon. 

A Madame Tussauds múzeumok egyik alapelve ugyanis, hogy az otthont adó nemzet ikonikus alakjait is becsempészik a tárlatba, így hozva közelebb a múltunk kiemelkedő személyiségeit a fogyasztói társadalomhoz. Néhány évvel ezelőtt volt szerencsém látni a londoni Madame Tussauds  Múzeumot, amely a világon a leghíresebb, lévén, hogy a XVIII. században élt névadója, Madame Tussauds  is Angliában készítette első viaszbábját - amely Voltaire-t mintázta egyébként.

Ám amíg az angolszász jelenkori és múltkori történelem, művészet, színház és film világát mindenki ismeri (ki ne szeretne fotózkodni az angol királyi családdal?), addig Karády Katalinra csak értetlenkedő pillantásokat vetett a japán turistacsoport. Zámbó Jimmy vagy épp Hosszú Katinka előtt sem álltak sorok, mint ahogy egyébként az egész kiállításon kellemesen szellősen elfértek a látogatók. Félreértés ne essék, ezt egyáltalán nem panaszként, inkább dícséretként mondom...

A bábúk különbözőségén kívül ez volt a legszembetűnőbb különbség a londoni és a budapesti kiállítás közt: mindenre jutott idő, nem kellett sietnünk egyik szobortól a másikig, nem alakult ki türelmetlen sor egy egy kapósabb figuránál. Londonban ezzel ellentétben valóságos közelharcot kellett vívni, hogy egy egy pillanatra odaférjünk kedvenceinkhez. Budapesten pedig amikor elértük a kiállítás végét, egyszerűen megfordultunk és újra véigmentünk, hátha kihagytunk valakit.

Igaz, Londonban a világjárvány előtt jártunk, és lehet, hogy ma már ott sem engednek olyan őrült zsúfoltságot, mint néhány évvel ezelőtt, amikor végig azon duzzogtam, hogy miért kell ennyi embert beengedni ilyen kis helyre, miközben az ár elég borsos ahhoz, hogy az ember jól érezhesse magát. Ezzel szemben Budapesten erre is figyeltek, mert egyszerre nem engednek be túl sok embert, az internetes jegyvételkor egy 15 perces idősávot kell választani, és csak ekkor lehet belépni. Ez számomra mindenképpen plusz pont, mert nekem a londoni tömeg jó időre elvette a kedvem attól, hogy Madame Tussauds Múzeumba menjünk.

Amikor ezt  cikket írtam, végeztem egy kis kutatást: Amerikában összesen hat helyen (Nashville, New York, Las Vegas, Los Angeles, San Francisco,  Orlando) van Madame Tussauds múzeum. Az elmúlt négy évben mind a hat városban megfordultunk, mégsem szántunk egyetlen helyen sem időt, pénzt, és energiát arra, hogy megnézzük a helyi viaszbábúkat. 

Szóval nem lehet azt mondani, hogy London után a "kihagyhatatlan élmény" életérzés fogott el, inkább az "egynek elmegy". És mivel a jegyek sehol nem túl olcsók (Budapesten sem), ezért inkább passzoltuk a Tussauds-t. 

Egészen mostanáig.

Manda ugyanis elért abba a korba, hogy - fantasztikus tanárnénijeinek köszönhetően - egyre kíváncsibb és kíváncsibban tér haza az iskolából. Szent István, Petőfi, Kossuth, vagy éppen Mátyás király neve (legnagyobb kedvenc!) többször szóba kerül otthon is, ezért nagyon izgatott lett, amikor megtudta, hogy akár közös képet is készíthet velük gyereknapon. Ráadásul nem csak velük, hanem még Messivel és Ronaldo-val is, akik - a mostanában az iskolákban végigsöprő focikártya szenvedélynek köszönhetően - igazi bálványaivá váltak.

Úgyhogy mikor a sajtóbemutatót követően megismerkedhettünk a kiállított figurák nevével, akkor elég volt egy-kettőt bedobni, és Manda kitörő izgalommal várta gyereknapi ajándékát. 

Ezúttal tehát bejött a múzeum, összesen két és fél órát töltöttünk bohóckodással, pózolással, mókázással a hírességek között, ráadásul így alkalmam volt megmutatni a lányomnak hány magyar származású művész és sportoló jutott el a világhírig (köztük Puskás, Palvin Barbi, Houdini vagy épp az első és leghíresebb Drakula, Lugosi Béla). 

Összességében azt mondhatom, nekünk bejött a Madame Tussauds Múzeum,

De...!!!

Azóta is azon gondolkozom, vajon ki a célközönség?

Ha a magyarok, akkor érdemesebb lett volna pénztárcabarátabb belépőkkel dolgozni, mert egy családi jegy (két felnőtt egy gyerekkel) 30 ezer forint - ha a neten vesszük - de a helyszínen még drágább. A belépőjegyek tehát csak egy picivel olcsóbbak mint Londonban (ott jelenleg 15 ezer forint körül juthatunk hozzá). Ám Nagy Britannia fővárosában három szinten számtalan tematikában 150 világhíresség szobrával találkozhatunk, 4D mozivetítéssel, animátorokkal, stb. New Yorkban a hasonló áru belépőért 200 szobor, öt szinten és szintén 4D mozifilmvetítéssel, számtalan extrával. Ezek a mutatványok nehezen összevethetőek a Budapestivel.

Ha a célközönség  a belépőjegyet könnyebben kicsengető külföldi turista, akkor ők könnyen csalódhatnak -  főleg ha már jártak máshol is Madame Tussauds-ban -, hiszen más nagyvárosokkal ellentétben itt mindössze 51 viaszfigurát láthatnak, azoknak jórésze ráadásul - magyar származásuk, vagy történelmi jelentőségük lévén - inkább csak a mi szívünket dobogtatja meg. 

Összességében azt tudom mondani, hogy aki már járt külföldi Madame Tussauds-ban, az most ne ugyanarra az élményre készüljön, hanem egy light verzióra. Ennek ellenére jó kis kiállítás, nekünk tetszett, de nem hiszem, hogy bérletet vennék rá.

Ha kedvet kaptál, akkor inkább olyan emberrel menj, aki nem veri nagyon a fogához a garazst, mert könnyen lehet úgy jársz mint az az idős házaspár, akik fejcsóválva nézték végig mellettünk a szobrokat és végig azt dörmögték: "Ezért fizettünk, ennyit?" 

Bevallom, kicsit sajnáltam őket, mert egyrészt értettem a csalódottságukat, másrészt - ha már igen, ennyit kifizetünk érte, akkor legalább érezzük jól magunkat! 

Corbin, egy álmos amerikai kisváros Kentuckyban. A csendes városka egy főtérrel és egy múzeummal is rendelkezik, emléket állítva leghíresebb szülöttjének, akinek főztje évtizedek óta a világ kedvence, és aki feltette a gasztronómiai térképre az államot. Tavaly látogattuk meg azt a helyet ahol Colonel Sanders először megsütötte mára már világhírűvé vált csirkéjét. 

Mivel Amerikában elég sok helyet kimaxoltunk, ezért mikor kerek szülinaphoz érkeztünk, okozott némi fejtörést, mivel ünnepeljünk, hova mehetnénk. 

"Ha nem találunk ki jobbat, legfeljebb elugrunk a KFC-be!" - ütöttük el egy poénnal, de amint közeledett a jeles nap, egymásra néztünk és úgy döntöttünk, "Miért is ne?" De akkor legalább abba a KFC-be, ahol minden elkezdődött. 

A bourbon és a sült csirke hazája, Kentucky felé vettük az irányt. Azon belül is Corbinba, Colonel Sanders egykori otthona felé. 

Colonel Sanders önmagában megérne egy bejegyzést - később lehet, hogy vissza is térek rá - mert nevével ellentétben soha nem volt ezredes, de még csak katona sem. Az 1890-ben született Harland 12 éves kora óta dolgozott, majd Corbinban nyitott egy kis benzinkútat a főút mellett a 30-as években. Bár ez nem a vadnyugat, a kisváros nem is unalmas, az ifjú Harland Sanders még egy halálos lövöldözésbe is belekeveredett, amikor a konkurens benzinkutas rá, és a Shell vállalat két ügynökére támadt. Az olajvállalat egyik munkatársa halálos sebet kapott, Sanders viszont megsebesítette a támadót, aki ekkor könyörögni kezdett a saját életéért. Mindkettejüket letartóztatták, de Sanderset végül nem vonták felelősségre, mondván, önvédelemből iktatta ki az ellenlábasát, aki 18 évet kapott emberölésért. Mindezt a város főterén található életnagyságú Sanders szobor mellett olvashattuk a Sanders téren felállított kis információs táblákon, amely részletesen taglalja a híres corbini benzinkutas életének főbb állomásait. 

Ám a nagy világválságot követően nem lehetett megélni az üzemanyagbizniszből, ezért a kút egyben fogadóként, motelként is működött, és ha már szállást nyújtott a betévedt vándoroknak, akkor Sanders úr feltálalta saját fejlesztésű sült csirkéjét is.

Amerikában nem ritka, hogy úton útfélen belebotlunk a "Világ legjobb pizzáját/steakjént/sültcsirkéjét/pitéjét" kínáló családi kis éttermekbe. Ám ezek többsége kérdés, valóban a világ legjobbja-e, és ezt mire alapozva táblázzák ki, de Sanders úr csirkéje tényleg egy kis fogadóból indult a világhírnév felé. A 11 fűszert tartalmazó titkos keveréktől és a sült csirke elkészítésének módjától volt egyedi (mivel magas nyomású kuktában sütötte, hogy így gyorsabban elkészüljenek a szaftos falatok). A történethez az is hozzátartozik, hogy később Sanders eladta híres receptjét egy multinak, amely ezután rohamosan terjeszkedni kezdett - előbb Amerikában, később szerte a világon - de az ezredes megmaradt a gyorsétteremlánc arca, és haláláig nagykövete volt. Számos filmben, képregényben, sorozatokban feltűnik jellegzetes alakja, sőt - akármilyen hihetetlen - Japánban  karácsonykor is KFC kerül a legtöbb ünnepi asztalra. 

Erről és még sok minden másról is kiokosíthatjuk magunkat abban a múzeumban, ami ma a benzinkút/fogadó/étterem helyén található. Sőt, nem egy egyszerű kultúrális intézményről van szó, hanem egy működő KFC várja az éhes látogatókat, akik a vödrös csirke rágcsálása közben vehetik sorba a vitrinekben sorakozó ereklyéket. A gazdag gyűjtemény és interaktív kiállítás egyébként csupán tavaly óta látható újra, előtte három évig zárva volt a múzeum. 2019-ben zárt be az emlékhely (a KFC is csak Drive Thru-ként üzemelt), hogy egy nagyszabasú felújítás követően nyithassa újra kapuit. Nos, erre a Covid járvány miatt három évet kellett várni, és mikor mi úgy döntöttünk, hogy megnézzük, még mindig szó sem volt a nyitásról. 

Mivel egy kerek szülinapot ünnepeltünk Kentuckyban, ezért nem tudtuk tolni a látogatást, de úgy véltük kívülről is látványos lesz a KFC, a vödrös csirke pedig az ablakon kiadva is vödrös csirke. Ám három nappal az érkezésünk előtt három év zárva tartás után derült égből villámcsapásként feltárta a kapuit a Sanders múzeum, amely azóta is várja a csirke szerelmeseit. 

Néhány szuvenírt is beszerezhettem a vacsorával együtt: itt a menühöz hűtőmágnest és kitűzőt is választhatsz, de a mai napig becsben tartom az "Én ettem ott ahol minden kezdődött..." feliratú piros baseball sapkámat is. 

Egyetlen személyes észrevételt azonban megosztanék: nem tudom, miért, de a csirke amit ott ettünk, nem ugyanolyan ízű, mint amit a világ többi pontján megszokhattunk. Nem annyira vastag a bundája, és jóval szaftosabb volt a belseje. Nekem sokkal jobban ízlett, de az is lehet, hogy a hely szelleme költözött a kosárba. 

Kép és szöveg: MandaMom

We had a special guest recently. Timmy, the world-traveling teddy bear - who has previously visited South Korea, Italy, Japan, Hawaii, and also flew on the F/A-18 Super Hornet fighter jet - embarked on another great adventure: he came to Hungary to see us. (Hungarian version here.)

The first thing you should know about Timmy is that he is the mascot of the American Youth Center where Manda went to daycare and summer camps for years. He knew the teddy bear very well, who also a kind of traveling ambassador: he has accompanied the institution's children or employees (sometimes their parents) to distant regions.

A few months after we moved back home, the school management came up with the idea of welcoming Timmy in our home, who would visit Manda (as known as Zsofia in US). Of course, we immediately said yes. The teddy bear was originally supposed to arrive for Christmas, but instead of a week, its journey took a month (if we can trust in the tracker he spent the holidays in the customs at New York's Kennedy Airport). So Timmy didn't travel to the far east with us during the winter break - as we originally planned - instead we decided to show him some nice places in the Hungarian Capital and he will stay with us until Manda's 8th birthday.

Besides, Timmy was not only waited by our daughter, but also by his cousin named Jimmy. He is a smaller, white teddy bear that Manda received as a farewell gift from Midway Manor on the last day, and who has been her inseparable friend ever since. He reminds her of friends left behind in US.

Timmy accompanied Manda to school during the week. He was able to meet our daughter's Hungarian friends and teachers, as well as the mascot of her class here, Maja the bee. But on the weekends we show her the sights of our capital - at least some of them.

It is said that Budapest has two faces: one by day and one by night - and both are beautiful. That's the way it is, although we wished a few times that Timmy had arrived in the summer, or at least in the spring, because then we wouldn't have shown him the capital city in the freezing temperatures.

Due to the cold weather, we only selected a few - but all the more lovely – places to show him, as we knew that Timmy's adventures would also be followed by Manda's American friends.

Moreover, most of these places were new to Manda also. It was an interesting experience to become a tour guide in our own. Our first trip took me to my personal favorite: Vajdahunyad Castle. I have always been enchanted by this fairy-tale little castle in the neighborhood of the Ice Rink and Hősök tere - which we also visited. Of course, we can't miss the "real" or „big” one, that is the Buda Castle. Around the Fisherman's Bastion and the Matthias Church (both are in Buda Castle district), the tourists are back in full number after covid. It was worth looking around, anyone could enjoy the breathtaking view.

Timmy even stayed with us for Manda's birthday. It is a family tradition that instead of expensive gifts for birthdays we try to give each other an experiences, adventures. This is why we spent Christmas in Scotland on the shores of Loch Ness (the weather wasn't nice there either), or in New Orleans (at least the weather was nice there), we celebrated a birthday in Washington D.C. in the Capitol, in Kentucky in the KFC where Colonel Sanders first fried his famous bucket chicken and taste Kentucky Bourbon at the Jim Beam factory. The point is to be together and let the day be about the person being celebrated. This time, the family expanded with Timmy and Jimmy, and we visited the Parliament together. We toured the most beautiful building in our country not only from the outside, but also from the inside. Next to the crown, the greatest success was the Constitution and the surrounding monumental stairs. We ended the program in a downtown Japanese restaurant, because - wherever we go in the world - sushi is Manda's all the time favorite.

On our last weekend together, on a cold - but crystal-clear - winter evening, we took a tour of the city again to show Timmy the night face of Budapest. We also returned to the Parliament and the Vajdahunyad Castle.

Of course, we documented our adventures for Manda's friends, former teachers and tutors, with whom we regularly speak anyway.

We recently said a tearful goodbye to Timmy, he is already waiting "home". Let's hope his trip won't last a month this time.

Let's go Timmy on to next adventure!

Különleges vendég látogatott meg minket a közelmúltban. Timmy a világjáró mackó, aki korábban már járt Dél Koreában, Olaszországban, Japánban, Hawaiion, repült F/A-18 Super Hornet vadászgépen is, élete újabb nagy kalandjára vállalkozott: eljött hozzánk Magyarországra. A cikk angol verzióját itt találod. 

Timmyről elöljáróban annyit érdemes tudni, hogy ő annak az amerikai ifjúsági központnak a kabalája, ahova Manda évekig járt – óvodába és iskolába is. Ismerte hát a kis bundást, aki ráadásul egyfajta utazónagykövetként dolgozik, és egy-egy projekt keretében elkísérte az intézmény nebulóit vagy dolgozóit (esetleg azoknak a szüleit) távoli vidékekre.

Néhány hónappal hazatelepülésünk után felmerült az ötlet az iskola vezetőségében, hogy fogadnánk-e Timmyt, aki meglátogatná magyarországi kis barátját. Természetesen azonnal igent mondtunk. A mackó eredetileg karácsonyra érkezett volna ám egy hét helyett egy hónapig tartott az útja (ha lehet hinni a nyomkövetőnek, akkor az ünnepeket a vámudvarban töltötte a New York-i Kennedy Reptéren). Szóval Timmy nem utazott velünk a téli szünetben távolkeletre – ahogy eredetileg terveztük – ehelyett úgy döntöttünk megmutatunk neki néhány szép helyet a magyar fővárosban és velünk marad Manda 8. születésnapjáig.

Ráadásul Timmyt nem csak a lányunk várta, hanem Jimmy nevű unokatestvére is. Ő egy kisebb, fehér plüssmackó, akit Manda az utolsó napon kapott búcsúajándékként a sulitól, és aki azóta is elválaszthatatlan jóbarátja és emlékezteti a tengerentúli kalandokra, hátrahagyott barátaira.

Timmy hétközben elkísérte Mandát suliba. Megismerkedhetett a lányunk magyar barátaival, tanáraival, illetve az itteni osztályának kabalaállatával, Maja méhecskével is. Számos dolgozatnál, feleletnél drukkolt Mandának, hétvégén viszont felvettük a turistaszerkót, hogy megmutassuk neki a fővárosunk nevezetességeit - legalábbis néhányat.

Azt szokták mondani, Budapestnek két arca van: egy nappal és egy éjjel – és mindkettő meseszép. Ez így is van, bár néhányszor azt kívántuk, Timmy nyáron, vagy legalább tavasszal érkezett volna, mert akkor nem az ordító mínuszokban, vagy éppen hóesésben mutattuk volna meg neki a székesfővárost.

A meglehetősen csípős idő miatt csupán néhány – ám számunkra annál kedvesebb – helyet válogattunk ki, hiszen tudtuk, hogy Timmy kalandjait Manda amerikai kis barátai is nyomon követik.

Ezek közül a helyek közül ráadásul a legtöbb Mandának is új volt. Érdekes élmény volt saját szülővárosomban turistává válni, és rácsodálkozni, micsoda szép helyek is vannak alig karnyújtásnyira tőlünk. Első utunk a személyes kedvencemben vezetett: a Vajdahunyad-várhoz. Mindig is elvarázsolt ez a mesebeli kis kastély, a Jégpálya és a Hősök tere szomszédságában – ahova szintén kilátogattunk. És ha már vár, akkor nem hagyhatjuk ki az „igazit” sem, vagyis a Budai Várat. A Halászbástya és a Mátyástemplom környékén alig lehet magyar hangot hallani, visszatértek a turisták. Érdemes volt körülnézni, ráadásul ottjártunkkor a Halászbástyánál nem üzemeltek a beléptető kapuk, bárki szabadon gyönyörködhetett a kilátásban.

Timmy még velünk maradt Manda születésnapjára is. Családi hagyomány, hogy születésnapokra drága ajándékok helyett - azok árából - igyekszünk inkább élményt adni egymásnak.  Így töltöttünk már karácsonyt Skóciában a Loch Ness tó partján (ott sem volt szép idő), New Orleansban (ott legalább szép idő volt), ünnepeltünk születésnapot Washington D.C-ben a Capitoliumban, Kentuckyban abban a KFC-ben, ahol Sanders ezredes először sütötte ki híres vödrös csirkéjét és Kentucky Bourbont kóstolhattunk a Jim Beam gyárban. A lényeg, hogy együtt legyünk, és a nap az ünnepeltről szóljon. Ezúttal Timmyvel és Jimmyvel is kibővült a szűk család, és együtt látogattunk el a Parlamentbe (Ország)házi bulit tartani. Hazánk legszebb épületét nem csak kívülről jártuk körbe, hanem belülről is. A korona mellett a legnagyobb sikere az Alkotmánynak és az körülvevő monumentális lépcsőknek volt. A tartalmas programot egy belvárosi japán étteremben zártuk, mert - a világ bármely pontján járunk - a sushi Manda örök kedvence.

Utolsó közös hétvégénken egy hideg, de kristálytiszta téli estén ismét nyakunkba vettük a várost, hogy megmutassuk Timmynek Budapest éjszakai arcát. Visszatértünk a Parlamenthez és a Vajdahunyad-várához is.

Természetesen kalandjainkat végig dokumentáltuk, hiszen a fényképek alapján Timmy élményeiről a tengerentúlról is értesülhetnek Manda barátai, egykori tanárai, nevelői, akikkel egyébként hála a XXI. századnak rendszeresen beszélünk.

Timmytől pedig a közelmúltban könnyes búcsút vettünk, már várják „haza”. Reméljük ezúttal nem fog egy hónapig tartani az útja. Majd kiderül ki a profibb cég: a United States Post Service, vagy a Magyar Posta.

Hajrá Timmy, kalandra fel!

Képek: MandaMom/Naval Air Station Oceana facebook

Van egy gyümölcs, amit leginkább a magyar pálpusztai sajthoz lehetne hasonlítani. A duriánt ugyanis nem szagolgatni, enni kell. Átható, jellegzetes aromáját nehéz leírni, mert van aki szerint nem is kellemetlen, mások száz méterről is öklendezni kezdenek. Ez a durian gyümölcs, ami Malájziában és az Indonéz szigetvilágban őshonos, de szerte a világon hírhedtté vált.

Évekkel ezelőtt Virginia Beachen ettük először duriant, és csupán a kíváncsiság hajtott minket, mikor megláttuk a helyi ázsiai bolt zöldség-gyümölcs osztályán. Különösebb hatást nem gyakorolt ránk az édes húsú, büdös(nek mondott) egzotikus csemege, nem lettünk visszatérő rajongói. Megettük ugyan, édes volt, finom volt, egyszer elég volt… Legközelebb egy másik, szintén soha nem látott gyümölcsöt vittünk haza.

Az ázsiai boltba rendszeresen jártunk, és négy évig – ennyi ideig éltünk az Egyesült Államokban – nem tudtunk rájönni, mitől van olyan büdös az egész boltban, különösen a gyümölcsrészlegen. Malájziáig kellett utaznunk, hogy mintegy aha élményként rádöbbenjünk, hogy nem a bolt higiéniájával volt gond évekig, hanem egyszerűen állandó termékük, a durian gyümölcs árasztotta jellegzetes aromáját az üzletben (olyan intenzíven, hogy volt olyan ismerősünk aki csak emiatt az szag miatt volt képtelen itt vásárolni).

Ugyanez az „illat” fogadott minket csaknem minden sarkon Kuala Lumpurban, - vagy épp bármely zöldségesnél Malajziában - amerre jártunk. Csak a szabadban érdemes fogyasztani, akkor is jó szolgálatot jelent az eldobható kesztyű. Mivel mi már túl voltunk a gyümölcs kóstolásán, ezért a Malajziai utunk során inkább a feldolgozott változatait ízlelgettük (sőt én még egy kis ezüst durian függőt is vettem a karkötőmre, azzal legalább biztonságosan lehet emberek közé menni).

Először fagylalttal próbálkoztunk, de első lelkesedére annyit vettünk belőle, hogy nem fogyott el (még a gyerekek sem voltak hajlandók megenni, hiába fagyi, az első illatozás után félretolták). Óvatlanul a turista busz szemetesébe hajítottuk a fagyis poharakat, aminek az lett a következménye, hogy aznap este az egész buszt ki kellett takarítani, hogy másnap ismét beülhessen a csapatunk. Helyi idegenvezetőnktől még egy szúrós pillantást is kiérdemeltünk, mikor másnap reggel jelentőségteljesen szétfújt egy flakon szagsemlegesítő légfrissítőt a buszban.

Saját bőrünkön tapasztalhattuk meg tehát, hogy a „büdi gyümi” még feldolgozott formában is bódító. Olyannyira, hogy a szállodákban jól láthatóan ki is írják, hogy tilos behozni ezt a tüskés, dinnye nagyságú, elhanyagolt mellékhelységeket idéző aromájú csemegét.

Hazautazásunk napján úgy gondoltuk, ezt az élményt meg kell osztanunk kollégáinkkal is, úgyhogy a reptéri édességboltban megkockáztattuk csokoládé formájában elhozni a durian életérzést Magyarországra. Vásároltunk egy kilónyi töltött bonbont, amelynek minden darabja egyenként volt hegesztett fóliába csomagolva, és utána még egy hermetikusan lezárt erős zacskóba téve. Ezt tettük a kézipoggyászba, de már egy óra múlva elkezdtük a csomagot újabb zacskókkal és pokróccal bebugyolálni és elzárni a kisbőröndbe, mert a durian – ha nem is elviselhetetlen szinten, de jól érezhetően – illatozott.

Az ízét nehéz leírni, olyan mint a parfüm: minden ember különbözőnek érzi. Volt olyan kollégám aki azonnal bevágott ötöt, volt aki meg sem kóstolta, mert a becsomagolt csoki sem volt neki szimpi (szagú), olyan is volt aki megette, majd közölte, hogy leginkább a cukrozott rohadt fokhagymára emlékezteti a töltelék.

Ha viszont betartod a pálpusztaira is jellemző örökérvényű szabályt, (nem szagolgatni, enni!) akkor mindenképp érdemes kipróbálni a malájok kedvenc csemegéjét. Akár fagyi, akár csoki, akár egyenesen a gyümölcspultról kerül a tányérra, lehet, hogy ízleni fog.

Vagy esetleg ki is próbáltad már? Ha igen, mindenképp írd meg, neked hogyan ízlett!

Kép és szöveg: MandaMom