A Guns N’ Roses miután átgázolt a Közel-Keleten és Európán, jelenleg az Egyesült Államok különböző pontjait robbantja fel. Hiába telt el több hónap a budapesti koncert óta, még mindig a hatása alatt vagyok, főként, hogy sikerült az első sorból élvezni a három és fél órás műsort.

Azt hiszem, aki ott volt a július 19-i budapesti Puskás Aréna koncerten, pontosan tudja miről beszélek, ha azt mondom őrületesen jó buli volt. Mivel közvetlen nyaralás előtt volt a koncert, ezért azóta sem tudtam időt szánni rá, hogy leüljek és kiblogoljam magamból ezt az élményt. Megkésve bár, de törve nem, fogadjátok ezt a kis személyes beszámolót az első sorból.

Jól mutatja, milyen jó kis buli volt, hogy másnap - egyéb ügyből kifolyólag - közjegyzőhöz kellett mennem, és majdnem elaludtam a hivatalos iratismertetéskor, majd mikor két ásítás között elnézést kértem, mondván, hogy előző este koncerten jártam, akkor hirtelen megváltozott a tárgyalás addig álmosító hangulata, mert kiderült, hogy a közjegyző is ott volt, (együtt buliztunk!!!) és ő is épp olyan álmos mint én!!! Az iratismertetés ekkor átcsapott élménybeszámolóba és fotónézegetésbe…

Azóta is sikerül minden hozzám hasonlóan rajongó ismerőst, barátot megdöbbentenem mikor elmesélem, hogy sikerült az első sorból élvezni az budapesti előadást, amit viszont könnyebb mondani, mint megvalósítani. Az első sorig ugyanis nagyon hosszú és fárasztó (és ne tagadjuk, költséges) út vezet. Most megosztom veletek, hogyan sikerült mégis.

Kicsit messziről kezdem..

1992-ben sajnos nem lehettem ott a budapesti Guns N’ Roses koncerten, zsenge korom miatt (úgyhogy végigzokogtam otthon az estét), de amióta 2016-ban újra összeálltak a kedvenceim, igyekszem pótolni az akkor elmaradt élményt. 2016-ban Londonban láttam őket az Olympiai Stadionban a kakasülőről, 2021-ben pedig az amerikai Észak-Karolinában található Raleigh városában. Ekkor már a földszintről, kb. a 15. sorból tudtam nézni őket, de mivel „ültetett” koncert volt, ezért már a jegy megvásárlásától tudtam, honnan figyelhetem Axl-t Slasht és Duffot. Ez már elég közel volt, de még korántsem sikerült annyira közel kerülni hozzájuk, mint Budapesten. Hogy ez mennyire közel volt, azt bizonyítja, hogy ennek a bejegyzésnek minden felvételét egy szál telefonnal készítettem. 

Amikor tavasszal híre ment, hogy idén Magyarországra is jön a banda, természetesen azonnal őrült izgalommal figyelni kezdtem, mikor kezdik árulni a jegyeket (bocs, hogy kicsit messziről kezdem, de történethez hozzá tartozik, milyen belépőt sikerül megcsípni). Regisztráltam elővételre, majd egy nappal a hivatalos árusítás előtt már ott álltam a virtuális sorban… másfél óra idegtépő sorbanállás után (nehogy frissítsd az oldalt, el ne menjen a net, kezdheted újra…) sikerült eljutnom arra a felületre, ahol választhatsz. Kiemelt állóhely – ELFOGYOTT (nem értem ki ért oda előbb…???) De ha mélyebben nyúlsz a zsebbe, kiemelt állóhely korai belépéssel, VIP csomagban még van. Leszállt a lila köd és azonnal rányomtam a fizetés gombra. Később azzal magyaráztam magamnak – és a férjemnek - a borsos jegy(ek) árát, hogy végülis ha Bécsben lett volna a koncert és utazásra, szállásra is kellett volna költeni, akkor majdnem ugyanott vagyunk. Annyit azért elárulok, hogy bár az utolsó pillanatig volt jegy 400 ezer forintért is - és akik azt vették azok is ott álltak mellettünk/mögöttünk -, de mi ennek a töredékét költöttük a belépőre.

Szóval a jegy zsebben, már csak néhány hónapot kell várni, és kiderül mire elég a korai beléptetés. Azért azt elárulom, hogy egyáltalán nem volt cél az első sor, nem is gondoltam rá, hogy erre egyáltalán esélyünk lehet.

Két nappal a buli előtt e-mailben kaptunk értesítést, hogy fél kettőre melyik kapuhoz érkezzünk. Itt felszaladt a szemöldököm, mert a koncert csak 8-kor kezdődött. Ráadásul a férjem nem igazán rajong a Guns N’ Roses-ért, elkísér ugyan, de korántsem fanatikus. Londonban füldugóval ülte végig a koncertet, azt állítva, hogy így is épp elég jól hallja. Neki nehéz volt motivációt találnom, miért is jó buli, hogy órákig álljon velem a tűző napon. Szerencsémre kiderült, neki az is elég, hogy én ennyire szeretem őket – de azért cserébe, hogy nem morog, megígértette velem, hogy többet ezt nem kell végigszenvednie.

Mert való igaz, itt egy órákig tartó unalmas, és nagyon kényelmetlen várakozás kezdődött. Fél kettőkor első érkező csapatként engedtek be minket, korai belépőket az Puskás Arénába. Kb. 100-an lehettünk, átvehettünk egy kis hátizsáknyi VIP ajándékot, (Guns n’ Roses karkötőt, VIP badge, limitált szériás turnéposzter, műanyag szuvenír jegy, és egy átlátszó hátizsák). Nagyon örültem neki, egyrészt ezek exkluzív ajándékok voltak, de ha ehhez hasonlókat a hivatalos szuvenír boltból kellett volna venni, akkor bőven többe került volna, mint az egész koncertjegy. Utána zárt csoportokban többen is meg akarták venni, de természetesen minden darabját őrzöm mint a Szent Grált. Bár később komoly fejfájást okozott, hogy a táskányi emléktárgynak ne essen baja a koncert alatt. Az arénát a belépés után már nem hagyhattuk el, tehát hiába voltak még órák a kezdésig, a kocsiba sem vihettük ki.  Sőt, olyan korán ott kellett lennünk, hogy mi is meghallgathattuk a koncertet kiszolgáló személyzet eligazítását is… de legalább tudtunk még koncertpólót venni az üres boltban (ez általában elfogy, mire egy halandó végig állja a sort). A büfék többsége ugyan még nem nyitott ki, de ezt akkor nem bántuk, mert az árak egyébként is az egekben jártak, egy pohár víz is kb. 1500 Ft-ba került, nem beszélve az alkoholról vagy as ételről (behozni sem enni sem innivalót nem lehetett, pedig hőségriasztás volt). A küzdőtérre a korai belépőként végül fél négykor mehettünk be (négykor engedték be a stadionba a tömeget, addig a normál jeggyel várakozók kint az utcán gyűltek – az elszántak már reggel óta).

Mikor lementünk a küzdőtérre – a teljesen üres stadionba -, még volt annyi hely (kb. 20 centi) a színpad előtt lévő kordon közepén, ahol meg tudtam kapaszkodni, férjem rögtön beállt mögém. Tűző nap, fél négy múlt öt perccel… Ekkor rámnézett, és megkérdezte: „OK, most innen mi következik?” „Várjuk a koncertet” – válaszoltam. Nos, itt elkerekedett a szeme, mert ekkor jött rá, hogy élete párjának dilije miatt neki most négy és fél órát kell testőrt játszani, amit majd követ egy három és fél órás koncert. Egy perc alatt olyan morcos lett, mint az előttem tornyosuló testőr, aki a nap hátralévő részében az egyetlen ember lett, aki köztem és kedvenc zenekarom között állt. De legalább foglalni tudtuk egymás helyét, amikor később megérkezett a tömeg és egyszer(!) megkockáztattuk, hogy felváltva elmenjünk mosdóba. Enni, inni nem mertünk, csak épp annyit, hogy ne legyünk rosszul (ez egy egész pohár vizet jelentett elosztva és egy darab becsempészett csokit). Az első sor bája volt az is, hogy aki a küzdőtéren rosszul lett később, azt rajtunk keresztül húzták ki, tehát láttuk, hogy mennyire pórul jártak, akik a tűző napon sörrel igyekeztek harcolni a hőség ellen.

Nem könnyen, de csak elteltek az órák, én megismertem a mellettem ülő lányt, Vikit, aki már rutinos első soros, számos nagy koncertet bulizott már végig legelöl, pontosan tudja mikor kell érkezni, hova kell állni, mennyit lehet enni-inni, hogyan tudunk segíteni egymásnak őrizni a helyeket, ha valakinek ki kell mennie a büfébe. Szóval még barátságok is szövődtek, a mai napig üzenünk egymásra néha, főleg mikor felfedeztük magunkat a budapesti koncertfilmben, a zenekar hivatalos Instáján, vagy épp a legújabb Guns n’ videóklipben, a Perhaps-ban, ahol kerek egy másodperce bekerültünk mi is.

Mikor az előzenekar elkezdett játszani, akkor jöttem rá, hogy mennyire közelről fogom látni évtizedes rajongásom tárgyait. Mindössze három méter választott el a színpadtól, előttem a kordon (mögötte morcona biztonságiak egy sorban felállva), mögöttem pedig egy hatalmas masszaként morajló tömeg. Ha nem a férjem áll közvetlen mögöttem, lehet, hogy aggódtam volna, mi van ha összenyomnak, de ő bástyaként védett, így teljesen komfortosan éreztem magam, kétoldalról mellettem friss koncertbarátaim, akikkel együtt ütöttük el az előző órákat.

És amikor megérkezett a banda… nem akartam elhinni! Hirtelen elmúlt minden fáradtság és megértettem miért képes valaki hosszú órákat, akár egy egész napot várni a koncert előtt arra, hogy eljusson az első sorba. Innen ugyanis olyan volt az előadás, mint egy privát esemény, ami hiába tartott három és fél órát, gyakorlatilag egyetlen pillanat alatt eltelt. Slash dobott egy-egy mosolyt, Axl néhány szám után már úgy pillantott ránk, mint az ismerősökre, amikor vissza-visszatért meghajolni középre. Néha még ki is integetett. Egyszer Slash kiköpte a színpad elé a rágóját, ami alig 10 centivel kerülte el az előttünk álló biztonsági fejét – biztos nem ez volt az első eset, mert szeme sem rebbent. Nem tagadom, örültem a derékig érő kordonnak is, mert egy-egy lassabb számnál rá lehetett támaszkodni és pihenni. Ráadásul amikor épp nem a kedvenc számunkat énekeltük teli torokból, olyan back stage pillanatokat is láthattunk, mint Alice Cooper és barátai, akik a színpad széléhez húzott székeken – de a színpadról – nézték végig az előadást. Úgy éreztem, ők az egyetlenek, akiknek még nálam is jobb helye van. És bár hosszú volt a várakozás, mégis megérte. Hónapokkal a koncert után, még midig a hatása alatt vagyok. Még azt sem bántam, hogy a végén nem én kaptam el a sípot, amit a Welcome to the Jungle alatt Axl fújt, majd kidobta egy szerencsésnek. Slash és Duff a koncert végén gitárpengetőket dobált, és ugyan nekem is kidobott egyet, de sajnos más gyorsabb volt, és sikeresen elkapta előlem a levegőben. De még ez sem vette el a kedvem, akár már holnap újra mennék… Sajnos azonban köt az ígéretem, a férjem ugyanis élete hátralévő részére felmentést kapott a Guns n’ Roses koncertek alól.

Kép, szöveg és videó: MandaMom