Most biztos, sokan a New York-i Central Parkot mondanák elsőként, de a Londonban található Richmond Park a maga 12 km-es, több száz éves kőfallal körbezárt csodavilágát nem múlhatja felül - sem méretében sem élővilágában. Ráadásul a park tavasszal a legszebb - MandaMom bejegyzése. 

Most, amikor  már mind a trónörökös, mind a brit miniszterelnök megfertőződött az egész világon letaroló vírustól, a történelmében járványoktól számtalanszor sújtott királyi fővárosban valóságos menedéket nyújtanak a szebbnél szebb parkok. A Richmond Park most sem zárta be a kapuit, korlátozásokkal bár, de egyelőre még mindig várja azon látogatóit, akik a nagyváros kellős közepén is visszavágynak a természetbe. 

De mitől is olyan különleges ez a park? Mivel nem vagyok költő, nincsenek rá szavaim, hogy elmondjam milyen szép ez a hely. Ezúttal inkább fotókon mutatnám be azt a csodát, amit minden idelátogató megtapasztalhat, ha eljut ide (bár profi fotós sem vagyok, csupán nagyon lelkes amatőr).

Egyszerűen olyan mint egy Disney mesefilm... A fákon papagájok élnek (nem, nem egy közeli nénitől szöktek el, hanem valóban ez az otthonuk), a mókusok egymást kergetik a fákon, ám az a több száz "vadon" élő szarvas teszi igazán varázslatossá ezt a parkot, akiknek felmenői még a király saját vadállományába tartoztak. 

A Richmond Parkot ugyanis a XVII. században azért hozták létre, hogy az oda telepített válogatott szarvas állományra I. Károly zavartalanul tudjon vadászni. Ma már az állatok békéjét senkinek a puskája nem háborgatja, a legnagyobb gondot az okozza, ha a látogatók nem tartják be az ajánlott 50 méteres távolságot az szépségektől (vagy épp az állatok nem tartják be, mert olyan szelídek, hogy akár még az ember kezéből is képesek enni). 

A már fentebb említett Central Parknál is háromszor nagyobb Richmond Park 1000 hektáron terül el London szívében, és lakói már annyira hozzá szoktak az emberekhez, hogy egyáltalán nem jelentenek veszélyt a látogatókra - amennyiben azok megtartják a kellő távolságot. Csupán bőgési időszakban kell odafigyelni egy kicsit jobban, és természetesen tavasszal, amikor a kis szarvasborjak megszületnek. 

Egy évig éltünk Londonban, és abban az áldott helyzetben voltunk, hogy sétányi távolságra laktunk a Richmond parktól, ezért az akkor másfél-kétéves kislányommal napi szinten barangolhattuk be ezt a mesevilágot. Láthattuk hogyan él, változik a természet évszakról évszakra. Bár most nagyon messze vagyunk, mind térben, mind időben, de mégis pontosan fel tudom idézni milyen gyönyörűen virágoznak a fák, bokrok az évnek ebben a szakaszában a park arborétumában található Izabella Ültetvényen. 

És tudom, még alig egy-két hónap, és a magas fűben bukdácsoló pálcikalábú kisborjúk is felbukkannak, akik kiváncsian kergetőznek a mamájuk körül - akik ilyenkor kicsit óvatosabban, távolabbról méregetig a kirándulókat. 

Jó tudni, hogy ők legalább nincsenek veszélyben, az ő kis csodavilágukban ez a tavasz is olyan lesz mint a többi.  Talán kicsit kevesebb emberlátogatóval, de ezt nem hiszem, hogy nagyon bánják. Remélem egyszer mi is visszamehetünk, és újra láthatjuk őket, hiszen alig néhány éve úgy jártunk hozzájuk, mint jó szomszédokhoz. Addig is maradnak a képek, amelyekből - a teljesség igénye nélkül - fogadjatok el egy csokorra valót. Remélem szép napotok lesz tőle! 

Jó egészséget! 

Kép és szöveg: MandaMom