Milyen érzés ott állni egy déli cukornád ültetvény mellett, és a rabszolgák kunyhója mellől visszanézni a gazda nagy házára? Ami ma emlékhely, az korábban véres valóság volt. Egymás melletti, mégis két különböző világ. - MandaMom bejegyzése

Alig kétszáz évvel ezelőtt még virágzott a rabszolgatartás Amerikában. Ezt mindannyian tudjuk, tanultuk a történelemórákon, van akinek a kötelező Tamás bátya kunyhójából ismerős ez a világ, van akinek az Izaurából.

A déli államokban számos olyan ültetvény van, amely egykor a rabszolgatartásnak köszönhetően virágzó jövedelmet biztosított tulajdonosainak. A nagy házakban élő módos családok egykori birtokai közül néhány még ma is áll, és múzeumként, emlékházként berendezve állít emléket egy mára már letűnt kornak - ami nem is volt olyan régen, de remélhetőleg soha hasonló sem lesz a jövőben. 

Az Oak Alley Plantation a házhoz vezető egymásra boruló több száz éves óriás tölgyekről kapta a nevét. Az impozáns látványt nyújtó ház már a főútról is tekintélyt parancsoló és gazdagságról árulkodik. Még ma is, hát még néhány száz évvel ezelőtt. 

A New Orleanstől egy órás autóúttal elérhető ültetvény messze többet tartogat, mint egy száraz történelemóra, bár tény, hogy a tárlatokon, kiállitásokon számos dolgot megtudhatunk az egykori tulajdonosokról, a történelemről, az Észak-Dél háborújáról és az egykor ott élők hétköznapjairól. 

A birtokot valamint a hozzá tartozó épületeket, gazdaságot, a Roman család épitette és üzemeltették, de Észak-Dél háborúja és a rabszolgaság eltörlése után tönkrementek, képtelenek voltak piaci alapú gazdaságot fenntartani. A ház utolsó úrnője Celina Roman, akit még rabszolgák szolgáltak élete nagy részében, elszegényedve 50 évesen, egy viseltes New Orleans-i albérletben halt meg. Ekkor már a pompának és gazdaságnak nyoma sem volt. 

Egykori családi birtokuk azonban nem vált az enyészeté. Többször gazdát cserélt, majd végül egy alapitvány gondozásába került, hogy megőrizhessék az utókor - és a turisták -  számára. 

Számomra a háznál jóval érdekesebb, ami mögötte bújik meg (szó szerint és átvitt értelemben is). Mert amíg elöl a büszke tölgyek méltósággal borulnak egymásra, addig a ház mögött kis kunyhók sorakoznak. Míg a házban éltek az urak, feleségeikkel, gyermekeikkel, addig tőlük néhány száz méterre a végeláthatatlan cukornád ültetvény mellett laktak a tulajdonaik. Vagyis a rabszolgák.

És hogy a számok, adatok között valódi emberek vannak, akkor tudatosul igazán, amikor az egyik kunyhó falán a földtől a mennyezetik sorakoznak az egykor itt élők nevei. Csak ennyi, a keresztnevük maradt utánuk. Családnevük nem volt. A rabszolganők gyermekei - bárki is volt az apjuk - a gazda tulajdonai voltak - örök rettegésben éltek, sosem lehettek biztosak benne hogy mikor választják el őket egymástól. A korbácsnál csak egy fegyver volt hatékonyabb: a legnagyobb büntetése az engedetlenségnek, ha valakit elválasztottak gyermekétől, családjától. 

A rabszolgának nem volt tulajdona, még saját életével sem rendelkezhetett. Ha bármilyen tanult képessége volt (pl. kertész, szakács, vagy akár ápolónő, szülésznő), jelentősen növelte az értékét. A gazdák részéről is mutatkozott "humánum" (erős irónia!!!), az anyákat például igyekeztek gyermekeikkel együtt eladni. A birtok gazdálkodásának dokumentumai pl. fennmaradtak, ezekből kiderül, hogy Meanna, egy 30 éves édesanya öt gyermekével (a legidősebb 7 éves, a legfiatalabb 10 hónapos volt a "leltárnál"), 1500 dollárért cserélhetett gazdát. Végigböngészve a számokat megakadt a szemem 15 éves Louisa nevén, akinek mindössze 25 dollárt ért. Sosem fogjuk megtudni a szerencsétlen lányt zsenge életkora ellenére miért értékelték ilyen kevésre, lehet, hogy beteg volt, vagy gyengeelméjű, esetleg elkövetett valamit? Életüknek részletei már nem derülnek ki a szigorú számadásból. Sorsuk, azt hogy kit szerettek, őket szerették-e, hogy néztek ki, milyen életet éltek, hova temették őket... ezek mind a múltba vésztek. 

Maradt utánuk egy lista, ami a nevüket, életkorukat, értéküket, képességüket és bőrszínüket sorolta... Azt hogy kik voltak, nem. Pedig biztos vagyok benne, hogy az ő életük is éppoly érdekes és tanulságos volt, mint jól dokumentált tulajdonosaiké. 

Nem az Oak Valley volt az első rabszolgatartó ültetvény, amelyet meglátogattunk. Tavaly jártunk Virginia egyik ékkövének számitó Monticello-ban, ahol a függetlenségi nyilatkozatot szerzője, Thomas Jefferson élt családjával. És bizony rabszolgákkal, akik szintén hasonló kunyhóban laktak a főúri ház mellett. Kivéve egy félvér rabszolganőt, Sally Hemmingset, aki legalább hat (rabszolga)gyermeknek adott életet amig Jefferson mellett szolgált a házban, sőt Párizsban is éltek együtt néhány évig. De az ő történetüket legközelebb mesélem el...

Kép és szöveg: MandaMom