A kérdés költői: természetesen én... Az első bejegyzés 2020. január elején debütált, és még annyi szép tervem volt. Aztán persze jött a rémálomszerű valóság, de nem adtam fel. Reméltem, hogy majd a következő évben sok-sok friss élménnyel jelentkezhetem... De mindjárt itt a húsvét és idén még nem is írtam nektek semmit...

Kedves olvasóim (ha vagytok még egyáltalán, és nem szívódtatok fel a csönd hónapjaiban)! Bocsánat, hogy eltűntem, de bevallom nektek egy ideje "alkotói válsában" vagyok. Nem a depresszió ért utól, szerencsére az  eddig elkerült minket (csakúgy mint a vírus). 

De azért valjuk be, sem a tavalyi, sem az idei év nem az utazásokról szól, illetve nem ezek azok az élmények, amelyeket közkinccsé szeretnénk tenni. 

Tavaly még próbálkoztam a konzervutazások ötletével, írtam arról, hogyan ünnepeljük a Halloweent, vagy épp a karácsonyt. Utóbbi volt az utolsó bejegyzés. 

Nem tagadom, azóta is voltunk már egy két kiránduláson, kiruccanáson - a helyi szabályzók szigorú betartásával -, ami akár még érdekes is lehet néhány embernek (ígérem egyszer majd meg is osztom részletesen az élményeinket), de valahogy mégsem kívánkozik ki belőlem az élménybeszámoló. 

Furcsa érzés magyarként távoli országban élni, a szíved egy része ugyanis otthon marad. A családdal a barátokkal... És hiába vagyunk mi itt jól, ha nekik rossz. 

Olyan időket élünk, annyi ember küzd nap mint nap a talpon maradásért, az egészségéért, hogy minden olyan téma ami nem erről szól, valahogy értelmetlennek tűnik. 

És ha most nem a világjárvány tükrében írsz valamiről, akkor az nem is igazán létezik. Többször nekiültem, hogy elmeséljem nektek, milyen itt most élni, utazni, kirándulni, de most nem jó megosztani az élményeket - rosszat nem is akarok, jót pedig... Nem akarom, hogy bárki is úgy érezze, dicsekszünk itt a világ másik feléről. Mert  ami "békeidőben" csak egy sima élménybeszámoló, az most lehet, hogy bosszantana másokat. 

Ez az oka annak, hogy a blog átmeneti ideig szünetel. Ezért nem posztolok mostanában a facebookra sem (sem a hivatalos oldalra, sem a magánra). Lenne mit, "békeidőben" szívesen meg is tenném, lehet, hogy egyszer meg is fogom... 

Annyit azért elárulok, itt már látszik a fény az alagút végén, remélhetőleg nincs messze, és újra beindul a mesélőkém. 

Addig is türelmeteket kérem...