Egy párhuzamos univerzumban idén már túl lennénk egy alaszkai hajóúton, és készülnénk a következő nagy felfedezésre (talán Mainbe, Stephen King otthonához, vagy akár a nyugati partvidékre). Ehelyett figyeltük az egyre növekvő számokat hónapok óta, és lefagyva számolgattuk a szobák sarkait. Eddig... mert most útrakeltünk! Irány Shenandoah Völgye, Amerika kertje - MandaMom bejegyzése.

Mivel Virginia egyik legfelkapottabb üdülővárosa ideiglenes otthonunk, ezért a nyár közeledtével a kockázat is házhoz jött. Ahogy megérkezett a jó idő, a turisták elözönlötték az óceánpartot, úgy ugrott meg a statisztika (jelenleg a mi államunkban stabilan napi (!) 1000 (!!!) új megbetegedést regisztrálnak). 

Szóval szabadság idején maradni a városban, és le-, lejárni a partra talán még kockázatosabb, mint felpakolni a cókmókunkat, és elutazni a hegyekbe. Merthogy most inkább ezt választottuk. 

Virginia keleti részén húzódik Shenandoah völgye, az Appalache hegység vonulata. Gyönyörű völgye, számos - számunkra eddig csak az amerikai filmekből ismerős - kisvárost, farmokat rejt. A levegő kristálytiszta, és sehol sincs tömeg. 

A völgy - és benne az egyik város - a rajta keresztül haladó Shenandoah folyóról kapta egy nevét, amelyet egy egykori indián törzsfőnök lányáról neveztek el. Magyarul a jelentése: Csillaglány. 

A völgyet Amerika kertjének is nevezik, mert a páratlan szépségű és gazdag termőföldekkel, erdőkkel, folyókkal megáldott terület mindig is bőséggel gondoskodott a lakóiról. Sajnos az Észak és Dél között zajló Amerikai polgárháború óriási pusztitást végzett errefelé: a harcok során szinte teljesen felégették, elpusztitották, a tájat, ezért például nagyon kevés ősfa maradt fenn - ellentétben a déli katonák sírjaival, melyekből szép számmal találni a helyi temetőkben. 

Bár a völgyet felégették, és talán úgy tűnt, nem éli túl az háború pusztitását, a terület néhány évtized után - köszönhetően az itt élők munkájának, és a természet öngyógyító képességének, hamarosan ismét elérte a ma ismert lélegzetelállitó formáját. 

Ezúttal Airbnb-n kerestünk szállást, nem akartunk szállodába menni. Inkább egy apró, erdő széli kis vendégházat béreltünk ki. 

Távol a város zajától, felfedeztük a völgy és a Shenandoah nemzeti park szépségeit, amely normális esetben a világ minden tájáról vonzza a pihenni vágyókat és a természet szerelmeseit, idén azonban még a legnagyobb látványosságnak számitó több mint 4 millió éves cseppkőbarlang parkolójában is csak néhány autó árválkodott. A föld alatti csodavilágot egyébként alig 150 évvel ezelőtt fedezte fel három helybéli férfi véletlenül. Bár már korábban is járhatott ott ember, ugyanis a feltárása során egy indián lány csontvázát is felfedezték, amely kb. 500 évvel korábban kerülhetett oda. 

A másik látványosság az a föld alatti kívánság kút, mely minden évben kiszárad, és ekkor a fenntartók összeszedik belőle a látogatók által bedobált pénzt amit jótékonysági célokra ajánlanak fel. Az összegző tábla szerint az elmúlt ötven évben már több mint 1 millió dollárt szórtak az emberek a kívánság kútba. 

A cseppkőbarlangon kívül egy másik túristamágnesre is rátaláltuk: Hazárd megyére.  itt található az Egyesült Államok három Cooter's Múzeumból az egyik (a másik kettő Tennesse-ben), tökéletes másaként a Hazárd megye lordjaiból megismert helyszíneknek, autóknak. A belépés ingyenes, a fő bevételt a relikviavadászok és a szuvenireknek ellenállni nem tudó turisták jelentik. Nagy volt a csábítás, de végül egy hűtőmágnesnél meg tudtunk állni... 

Bár ottjártunkkor nem volt nagy tömeg, mégis  mind a cseppkőbarlangban, mind a múzeumben maszkot kellett viselni - mint minden zárt helyen Virginiában. 

Adódhat a kérdés, hogy viselkednek egymással az emberek, abban a helyzetben, amikor minden világhiradóban azt láthatjuk, hogy itt a legsúlyosabb a helyzet, az amerikaiak éppen "haldokolnak" (vagy a virustól, vagy az annak kövekezményeként tomboló válságban, zavargásokban). Bevallom, magam is tartottam tőle, hogy miután kidugjuk az orrunkat a csigaházunkból (ahonnan az elmúlt hónapokban csak akkor jöttünk elő, ha muszáj volt), hogy esetleg turistaként ferde szemmel tekintenek ránk az akcentusunk, a számukra teljesen idegen nyelv miatt - amivel egymás közt beszélünk. A járvány előtt is már a köszönésemről tudták, hogy messziről érkeztem, de amig addig kedélyesen érdeklődtek, honnan érkeztünk, miért, meddig, mi célból, addig most más érzés idegennek lenni... Legalábbis az ember így érzi, még akkor is ha nem éreztetik vele. Mert mi van, ha a helyiek úgy érzik "odahurcoljuk" nekik a bajt...

Ezt a kényelmetlen érzést söpörte el az első helybéli étterem élményünk. A nyaralásunk el napján beültünk egy steakhouse-ba, ahol tisztes távolságban elhelyezett asztalnál fogyasztották az ebédet a betérők. A hozzánk legközelebb lévőnél egyedül ebédelt egy férfi. Mikor végzett, elment. Egy szót sem váltottunk, mi egymással beszélgettünk (ötéves örökmozgónk felváltva szórakoztatta a szüleit, raboltunk egymás tányérjáról). Mikor fizetni szerettünk volna, kiderült, hogy a szomszéd asztalnál lévő férfi a mi ebédünket is kifizette... A mai napig nem tudjuk miért, a pincér csak mosolygott. És akármilyen furcsa, ez a megmagyarázhatatlan,és egyébként nagyon jóleső közjáték teljesen beleillik az elmúlt hónapok eseményébe. Vadidegenek néha teljesen ok nélkül igyekeznek örömet szerezni egymásnak. Az utcán krétarajzokat festenek az emberek, biztató üzenetekkel egymás járdáira. Aki tud most még inkább igyekszik jótékonykodni, segiteni. Mindenhonnan olyan pozitiv üzenetek érkeznek, hogy bár most nagyon nehéz, túl leszünk ezen is.

A szállásunk is tökéletesen el volt szeparálva, a háziak frissen sütött sütivel, és a kertjük gyümölcseivel vártak, de nemsokára már a kislányaink is együtt játszottak, sőt a harmadik este meg már mind együtt sütöttük a tábortűznél a pillecukrot (szalonna hiján), és sötétedésig meséltünk egymásnak a szülőföldünkről, a világról, vallásról, és anélkül váltottuk meg a világot, hogy egyetlen negatív gondolat - neadjisten politika - felmerült volna.

De térjünk vissza a helyi látványosságok felfedezéséhez. A másik kihagyhatatlan állomás az Egyesült Államok TOP10 Szafari Parkjában az előkelő harmadik helyet megszerző Virginia Szafari park. Nem csak szép, de járványügyi szempontból is tökéletesen biztonságos a park, hiszen a saját autónk kényelméből, a parkon  egy három mérföldes kiépített úton keresztülhajtva csodálhatjuk meg az állatokat. Sőt, mivel még meg is etethetjük őket (szigorúan csak az erre a célra árusitott állateledellel), ezért nem ritka, hogy akár több oldalról is váratlan vendégek kukucskálnak az utastérbe. 

Az 180 hektáron elterülő park több mint 1000 egzotikus állatnak ad otthon, ahol a szelidebb fajták csapatokban "támadják le" a látogatók autóit, hogy a belépéskor megvásárolt állateledelt az utastérbe hajolva fogyasszák el. Lámák, gazella, különböző fajtájú szarvasok, sőt még bölények is vártak türelemmel az út szélén, hogy az autósok kezében lévő kis vödrökből megkapják a napi csemegét. Oroszlánokat, ragadozókat, gepárdot, vagy egyéb veszélyesebb állatokat természetesen nem lehet kézből (illetve a kocsiból) etetni, őket biztonságos távolból lehet megnézni az park egyéb részében. 

Nem messze a parktól található a Natural Bridge, egy lélegzetelállitó természeti képződmény, amely  tulajdonképpen egy természet alkotta híd, ami a maga 66 méteres magasságából tekint le a arra a kis patakra, mely az amerikai telepesek megjelenése előtt indián törzsek szent helye volt. A sűrű erdőban indiánokat ugyan már nem láthatunk, de szarvasokkal, vagy éppen fekete medvével szembe találhatja magát a túrázó. Szerencsére a fekete medve jóval barátságosabb, mint európai barna rokona, de azért a helyiek azt tanácsolták, ha belefutnánk egybe, ne próbáljuk kézből etetni. Végül medvével nem, csak szarvassal találkoztunk, aki békésen kószált mellettünk az ösvényen. 

Nyilván mindenkinek mást jelent a pihenés és az utazás, de személy szerint úgy érzem, ez az egy hetes kiruccanás átmosta a lelkem.

Bevallom, Shenandoah völgye nem volt benne az első 5 vagy 10 helyben, amit fel szerettem volna fedezni Amerikában. A körülmények és a sors terelt minket erre - bár hozzá kell tennem, aki korábban eljutott ide az ismerőseink közül, az szintén elragadtatva beszélt róla. Nincsenek nagy, világhírű látványosságok, mégis, ebben a megtépázott 2020-as évben, alig néhány óra autóútra a lakóhelyünktől, a városokon túl, egy olyan időtlen világba csöppentünk, amit nagyon nagy hiba lett volna kihagyni. 

MandaMom

Shenandoah völgyében tett kalandozásunkról további képeket itt is találhattok (a blog facebook oldalán). 

Méghozzá alig öt óra eltéréssel, a Függetlenségi Nyilatkozat kikiáltásának 50 évfordulóján! Thomas Jefferson és John Adams, akik mindketten a Founding Fathers (Alapitó Atyák) sorába tartoztak, majd elnökök lettek, és akik nélkül ma nem ünnepelne az Egyesült Államok július 4-én. Ironikus, hogy éppen ezen a napon haltak meg... MandaMoM bejegyzése

Ha július 4-e, akkor tüzijáték, az amerikaiak ebből nem engednek. Nyilván idén nem lesznek utcai népünnepélyek (legalábbis a járványhelyzet miatt ez semmiképpen nem javasolt), de biztos, hogy akár a kert végéből, akár a tévé képernyője előtt, de a kék fehér piros szinekben pompázó látványosság nélkülözhetetlen része a jeles napnak. 

Azt szinte mindenki tudja, hogy 1776-ban ezen a napon kiáltották ki Philadelphiában a Thomas Jefferson által jegyzett Függetlenségi Nyilatkozatot. Az Egyesült Államok első alelnöke - majd második elnöke - John Adams lett, az egyetlen az öt Alapító Atya közül, aki nem virginiai ültetvényes volt,hanem egy Harvardon végzett tanítóból lett politikus.

Később John Adams (sőt még később a fia, John Quincy Adams) is elnök lett.  Thomas Jefferson volt az alelnöke, aki az elnöki poszton is követte. Jefferson nem csak államférfiként hanem sokoldalú tudósemberként is hírnevet szerzett magának.

A történelemkönyvek azonban kevésbé emelik ki, hogy rabszolgatartó is volt, sőt fél tucatnyi gyermeke is született egyiküktől. Erről korábban ebben a bejegyzésben írtam.

Ennek a két államférfinak az életével jónéhány könyvet meg lehetne tölteni (meg is töltöttek már), sőt vitatni is lehet nagyságukat vagy épp esendőségüket. 

Ám nem csak az életük, hanem a haláluk, pontosabban annak dátuma is megér egy kis megemlékezést. Ugyanis a két Atya, akik egymást segitették és egymásnak adtak át poziciókat a fiatal Egyesült Államok vezetői tisztségeiben, ugyanazon a napon köszöntek el az árnyékvilágtól. 

Napra pontosan a Függetlenségi Nyilatkozat aláirását követő 50 évvel 1826 július 4-én haltak meg. Először Thomas Jefferson, akinek halálhíre már nem jutott el korábbi elnöke, John Adams fülébe. A 90 éves aggastyánnak - aki az Egyesült Államok második elnöke volt -   utolsó szavai ugyanis ezek voltak: "Thomas Jefferson still survives" (Thomas Jefferson mégis túlél). Nem volt igaza. Egykori alelnöke, Jefferson ekkor már öt órája halott volt, Virginiai otthonában Monticelloban halt meg 83 évesen, miközben az egész ország ünnepelte őket, és az Egyesült Államok függetlenségét. Hálószobája, baldachinos halálos ágyával együtt a mai napig megtekinthető. 

Halálhírük természetesen megrázta a nemzetet, sőt azóta néhány összeesküvés elmélet is született arról, hogy valóban a sors véletlen összjátéka, vagy valami más, ami miatt az egykori elnökök éppen ezen a napon, egyszerre intettek búcsút a földi létnek. A család és a baráti beszámolók azzal magyarázták haláluk időpontját, hogy a nagybeteg, ágynak esett idős férfiaknak nagyon fontos volt, hogy kitartsanak a fél évszázados évfordulóig. Mindketten szerették volna még megélni a független amerika 50. születésnapját. Sikerült nekik...

Kép és szöveg: MandaMom

(a felvételek Monticelloban, Virginiában, és Philadelphiában készültek, a Függetlenségi Nyilatkozat kikiáltásának helyszinén. A képek a szerzők tulajdonában vannak!) 

Kilométerekről is hallani a morajlást, ahogy az óriási víztömeg hatalmas erővel zuhan a mélybe az Egyesült Államok és Kanada határánál. A Niagara vízesés gyönyörű és félelmetes, nem csoda, hogy nem csak a turistákat de a Darwin díj jelöltjeit is vonza időtlen idők óta. - MandaMom bejegyzése

Csodálatos látvány kaszinók, luxusszállodák, kilátó, a zuhatagok tetején kötélpálya az aljánál sétahajók.... esténként tüzijáték és fénykivilágítás. A legtöbben ennyit látnak a Niagara vízesésből, ha ellátogatnak az azonos nevű folyón található világhírű zuhataghoz. Az egyik legkedveltebb esküvői helyszín azonban több száz, sőt több ezer tragédiának volt a színtere. 

A turisták már kétszáz éve is előszeretettel látogatták a világhírű vízesést. És a szórakoztatás iránti igényeiket a korabeli vendéglátók igyekeztek a legextrémebb módon is kiszolgálni.  Például azzal, hogy szerencsétlen állatokat zártak ketrecbe, kötöttek bele egy csónakba és engedték le őket a vízen. 1827-ben például egy amerikai szállodatulajdonos 10 ezer összesereglett bámészkodó szeme láttára eresztett le a dühöngő folyón egy csónakot, amiben két - ketrecbe zárt - medve, egy bölény, mosomódvék, rókák, és vadlibák is voltak. A medvék pánikba esve verték szét a ketrecet mielőtt a csónak mélybe zuhant, és még a folyó felső szakaszán kiúsztak a partra. A többi állat azonban nem tudott kiszabadulni... a beszámolók szerint egyedül egyetlen vadliba élte túl a halálos mutatványt. 

Természetesen az állatok után az önjelölt kalandorok is megjelentek a vízesésnél, akik a kétes kimenetelű mutatvánnyal igyekeztek hírnévhez - és anyagi elismeréshez - jutni. 

A XIX. század közepétől napjainkig kb. 5000 holttestet halásztak ki a vízesés lábánál. Ehhez képest alig tucatnyi olyan esetet jegyeztek fel, amikor valaki túlélte a zuhanást a vízesésen. 

Ez azt jelenti, hogy évente kb. 40 embernek - többnyire öngyilkosoknak - az élete ér véget ezen a festői helyen. Hosszan sorolhatnám a rosszul sikerült kísérleteket is, de inkább egy-két szerencsés(ebb) kimenetelű esetet hoztam, amelyek többsége még így sem sikerült éppen fényesen. Ha egyszer szerencsétek lesz eljutni oda, - vagy már jártatok ott - ezután biztos máshogy fogtok tekinteni a csaknem 800 méter széles és 57 méter mély Patkó zuhatagra, valamint az Amerikai zuhatagra, melyet a Kecske sziget választ el. Történetünk "hősei" a formájáról elnevezett Patkó zuhatagot választották, hogy kihívják maguk ellen a sorsot.

Az első személy, aki túlélte az addig halálosnak számító zuhanást, egy hölgy volt, nevezetesen Annie Edson Taylor. A nyugdíjas tanárnő a 63. születésnapján zárkózott be egy hordóba, hogy riporterek és bámészkodók szeme láttára zuhanjon a halálos mélységbe. Ki tudja miért, a vízesés megkegyelmezett. A tanárnő kisebb zúzódásokkal és egy apró vágással a fején kászálódott ki a hordóból.

Esete sok kalandornak adott bátorítást, de a többség nem volt ilyen szerencsés. Van akinek csak a leszakadt, kapaszkodóhoz kötött karját találták meg az összeroncsolódott hordójában, de volt aki magát a zuhanást túlélte, de órákig tartotta a lélekvesztőt a víztömeg meder fenekén, és megfulladt, mikor elfogyott a levegője. 

10 évet kellett várni, míg Bobby Leach súlyos sérülésekkel - többek közt törött térdekkel és álkapoccsal -, de túlélte a zuhanást. Élete végéig haknizott a világban acélhordójával, amely megmentette az életét. 

1928-ban Jean Lussier volt az következő, akinek sikerült sérülés nélkül átjutnia lejutania a vízesésen egy két méter átmérőjű gumiból készült óriás 'labdában'. 

A vízesés leghíresebb túlélője azonban nem önként vállalkozott a "mutatványra." Az akkor még csak 7 éves kisfiút, Roger Woodward-ot és 17 éves nővérét családjuk jóbarátja, James Honeycutt vitte el motoros csónakjával a Niagara folyóra. Ám a motor meghibásodott, leállt és sodródni kezdtek a vízesés felé. A 40 éves férfi felvetette a mentőmellényt a gyerekekkel, de saját magára már nem jutott ideje: igyekezett irányítani a sodródó csónakot. Nem sokkal a zuhatag elérése előtt a hajó felborult, és a 17 éves lányt az utolsó pillanatban sikerült két szemtanúnak partra húzni.  Öccse és James egymásba kapaszkodva zuhantak a mélybe. Rogert, aki viselt mentőmellényt, fel- felvetette a víz, és komoly sérülések nélkül várta, hogy a mentőcsapatok kihalásszák a vízből. A vele együtt lezuhanó felnőtt már nem volt ilyen szerencsés: őt lehúzta a víztömeg és megfulladt. 

Bár fizikailag a 7 éves kisfiúnak nem esett baja, a nővérével 37 évig egymással sem tudtak beszélni arról a napról, és csak 50 évvel  később, 2010-ben tértek vissza a baleset helyszínére újra. 

Évente több tucatnyi ember vet véget az életének a Niagara vízesésnél, de hogy pontosan hányan lelték itt a halálukat, azt nem tudni. A hatóságok nem minden esetben hozzák nyilvánosságra a tragikus eseteket, mivel szeretnék elkerülni, hogy tippeket adjanak a labilis lelkű embereknek. 

Természetesen a tiltás sem mindig veszi el a kalandorok kedvét.

1985-ben az akkor 48 éves John "David" Munday 1500 dolláros büntetést fizetett ki a hatóságnak, miután engedély nélkül szórakoztatta a nagyérdeműt és a médiát azzal, hogy egy 5 mázsás acélhordóban vetette magát a mélybe. Öt évvel később már több mint 4300 dollárt kellett kicsengetnie, immár halmazati büntetésként, mikor ismét megpróbálkozott a mutatvánnyal. Ezúttal azonban fennakadt egy sziklán, még mielőtt elérte a vízesést, és zuhanás helyett a helyi hatóságok halászták ki. De nem adta fel! Három évvel később, 1993-ban már sikerült ismét zuhannia, sőt még ezt is túlélte! Piros festékkel festette a lélekvesztőjére: "DAVE MUNDAY UTOLJÁRA HÍVJA KI A NIAGARA VÍZESÉST" Ezzel ő lett az első ember, aki kétszer is túlélte a közvetlen találkozást a vízeséssel. A duplázás "díja" egyben egy 6000 dolláros büntetést volt. 

A duplázás azonban nem mindenkinek sikerült. Kirk Jonas 2003 októberében a szemtanúk szerint mosolyogva ugrott a zuhatagba mindenféle védőfelszerelés nélkül. Ám ellentétben a többi ugróval, ő szerencsésen túlélte a kalandot, sőt híres is lett. Ám 2017-ben már azzal került be a hírekben, hogy egy lebegő labdába zárva igyekezett lismét legyőzni a vízesést, de ezúttal már csak a holttestét halászták ki a habokból.

Az arányok jól mutatják, hogy bár vannak akik túlélték a nyaktörő mutatványt, túlnyomó többségük azonban az életével fizetett mikor kihívta a Niagara vízesést. 

Fotók: saját felvételek / archiv felvételek a niagarainfo.com-ról

Szöveg: MandaMoM 

Most biztos, sokan a New York-i Central Parkot mondanák elsőként, de a Londonban található Richmond Park a maga 12 km-es, több száz éves kőfallal körbezárt csodavilágát nem múlhatja felül - sem méretében sem élővilágában. Ráadásul a park tavasszal a legszebb - MandaMom bejegyzése. 

Most, amikor  már mind a trónörökös, mind a brit miniszterelnök megfertőződött az egész világon letaroló vírustól, a történelmében járványoktól számtalanszor sújtott királyi fővárosban valóságos menedéket nyújtanak a szebbnél szebb parkok. A Richmond Park most sem zárta be a kapuit, korlátozásokkal bár, de egyelőre még mindig várja azon látogatóit, akik a nagyváros kellős közepén is visszavágynak a természetbe. 

De mitől is olyan különleges ez a park? Mivel nem vagyok költő, nincsenek rá szavaim, hogy elmondjam milyen szép ez a hely. Ezúttal inkább fotókon mutatnám be azt a csodát, amit minden idelátogató megtapasztalhat, ha eljut ide (bár profi fotós sem vagyok, csupán nagyon lelkes amatőr).

Egyszerűen olyan mint egy Disney mesefilm... A fákon papagájok élnek (nem, nem egy közeli nénitől szöktek el, hanem valóban ez az otthonuk), a mókusok egymást kergetik a fákon, ám az a több száz "vadon" élő szarvas teszi igazán varázslatossá ezt a parkot, akiknek felmenői még a király saját vadállományába tartoztak. 

A Richmond Parkot ugyanis a XVII. században azért hozták létre, hogy az oda telepített válogatott szarvas állományra I. Károly zavartalanul tudjon vadászni. Ma már az állatok békéjét senkinek a puskája nem háborgatja, a legnagyobb gondot az okozza, ha a látogatók nem tartják be az ajánlott 50 méteres távolságot az szépségektől (vagy épp az állatok nem tartják be, mert olyan szelídek, hogy akár még az ember kezéből is képesek enni). 

A már fentebb említett Central Parknál is háromszor nagyobb Richmond Park 1000 hektáron terül el London szívében, és lakói már annyira hozzá szoktak az emberekhez, hogy egyáltalán nem jelentenek veszélyt a látogatókra - amennyiben azok megtartják a kellő távolságot. Csupán bőgési időszakban kell odafigyelni egy kicsit jobban, és természetesen tavasszal, amikor a kis szarvasborjak megszületnek. 

Egy évig éltünk Londonban, és abban az áldott helyzetben voltunk, hogy sétányi távolságra laktunk a Richmond parktól, ezért az akkor másfél-kétéves kislányommal napi szinten barangolhattuk be ezt a mesevilágot. Láthattuk hogyan él, változik a természet évszakról évszakra. Bár most nagyon messze vagyunk, mind térben, mind időben, de mégis pontosan fel tudom idézni milyen gyönyörűen virágoznak a fák, bokrok az évnek ebben a szakaszában a park arborétumában található Izabella Ültetvényen. 

És tudom, még alig egy-két hónap, és a magas fűben bukdácsoló pálcikalábú kisborjúk is felbukkannak, akik kiváncsian kergetőznek a mamájuk körül - akik ilyenkor kicsit óvatosabban, távolabbról méregetig a kirándulókat. 

Jó tudni, hogy ők legalább nincsenek veszélyben, az ő kis csodavilágukban ez a tavasz is olyan lesz mint a többi.  Talán kicsit kevesebb emberlátogatóval, de ezt nem hiszem, hogy nagyon bánják. Remélem egyszer mi is visszamehetünk, és újra láthatjuk őket, hiszen alig néhány éve úgy jártunk hozzájuk, mint jó szomszédokhoz. Addig is maradnak a képek, amelyekből - a teljesség igénye nélkül - fogadjatok el egy csokorra valót. Remélem szép napotok lesz tőle! 

Jó egészséget! 

Kép és szöveg: MandaMom

Sajnos az már most látszik, hogy 2020 nem az utazások éve lesz. A közösségi médiában egymást érő utazós fotók helyét most sokkal szomorúbb események vették át. Két lehetőségem maradt: vagy befejezem az utazós blogomat (utánpótlás és érdeklődés hiányában), vagy elkezdek "konzerv anyagból" dolgozni - MandaMom bejegyzése

Hallottál már arról, hogy "konzerv utazás"? Nem csoda, ha még nem, mert ezt a kifejezést most találtam ki. Végső nyomoromban, mikor már hetek óta azon gondolkozom, miről is írhatnék nektek, mert olyat nem akarok ami még inkább rombolja korántsem rózsás hangulatunkat. 

Bevallom őszintén: kedvem sem volt írni. Összefacsarodott a szívem, ha csak az utazásra gondoltam. Olyan távolinak tűnik, mikor újra szabadon lehet kóricálni a nagyvilágban a kedvünk - és persze a lehetőségeink - szerint. Ma már a sarki boltba elmenni is valami titkos, veszélyes kalandnak tűnik. Sőt, van ahol tényleg az, szóval inkább maradunk itthon.

Ma viszont szembetalálkoztam a facebookon egy bejegyzéssel, ahol a kommentek alatt azt sorolták az ismerősök, ki hol lenne éppen ha terveiket, vágyaikat, régóta spórolt és áhitott útjaikat nem sodorja-e el az a forgószél, ami az egész világot kifordította most a sarkaiból. Van aki Floridában, van aki a Karib tengerre ment volna hajózni. Más épp New York nyüzsgő forgatagába képzelte bele magát mostanság - helyette csak az üres utcák szürreális képeit nézegetheti a hírekben. 

Szerencsénk van - gondoltam -, mi már korábban eljutottunk ezekre a helyekre, és remélem sok szép utazás áll még előttünk.

De most én is gyászolok egy régóta vágyott utat, Alaszkába mentünk volna idény nyáron (Tavaly, mikor lefoglaltam még jó ötletnek tűnt...) Fokozzam még botorságom? Hajóval! Egy éve rakosgattunk rá félre, most pedig örülhetek ha valamennyi pénzt viszontlátunk belőle. 

Tudom, tudom, másnak sokkal nagyobb, és sokkal fájóbb veszteségei is vannak ezekben a napokban, nézzétek el nekem, hogy utazóblogger lévén én most itt ezen a fórumon a saját utazásaimat siratom. 

Vagy... sírás helyett inkább felelevenitem azokat az kalandokat és helyszíneket, ahová az elmúlt években volt szerencsénk eljutni. Átnézem a képeket, még az is lehet, hogy összeállítok belőle egy két fotóalbumot. Mindig is terveztem, de a rohanó hétköznapokban sosem jutott rá idő. Hát most nem rohannak a hétköznapok...

Néhány éve egy esztendőt éltünk Londonban, és igyekeztünk felfedezni a várost és a szigetországot. Eljutottunk a Loch Ness partjához, ahol kerestük Nessie-t, és egy egykori skót monostorban laktunk - még a Hegylakó kastélyát is megnéztük. Vagy éppen Írországba, ahol több Trónok Harca forgatási helyszínére is elmentünk.

Hajóztunk a Karib tengeren, még  azokban az időkben, mikor nem orosz rulettel felérő hazárdírozásnak számított felszállni egy óceánjáróra.

Ahogy jártunk a Niagara vízesésnél is, ahol a múlt század első felében még olyan kegyetelen látványoságokkal szórakoztatták a nagyérdeműt, hogy ladikokba láncolt szerencsétlen állatokat engedtek le a zuhatagon, és fogadásokat köthettek rá az emberek, melyik éli túl....

Jártunk sok szép és érdekes helyen, és amíg újakra nem tudunk elmenni, hát emlékezzünk vissza a korábbiakra konzerv utazásokkal, amiket a következő hetekben, hónapokban fogok elhozni nektek.

Bár a konzerv sosem olyan mint a friss, de mégis felidézi a szebb napok ízét. 

Kép és szöveg: Mandamom

Hawaii nem csupán a hullámokról, pálmafákról és Magnumról szól (na jó, persze arról is)! A történelem szerelmesei számára is tartogat bőven élményeket, főleg ha ellátogatnak Pearl Harbor-be. -  MandaMom bejegyzése. 

A legbiztosabb módja, hogy kimaradjunk a világon jelenleg is zajló víruspánikból, ha ki sem tesszük a lábunkat otthonról. Szerencsére ilyenkor is utazhatunk messzi tájakra, csak a fantáziánkat kell használni hozzá. Ezúttal egy tavalyi utazásunk érdekességeit hoztam el. 

Hawaii messze van... nagyon messze! Fogj egy földgömböt, pörgesd meg, és épp a másik felén találod (saccperkábé) Magyarországhoz képest. Még az időeltolódás is 12 óra (amerikai otthonunkhoz képest "csak" 6 óra volt az eltérés, de bőven elég volt egy jó kis jetleg-hez). 

Kissé szürreális, hogy még útlevél sem kellett (belföldi járat esetén elég az amerikai jogsi) és "hipp-hopp" egyetlen átszállással, 14 órányi utazást követően már el is jutottunk Amerika egyik államából a másikba. Hajnalban indultunk, és - mivel az időzónákkal együtt haladtunk - a helyi idő szerint kora délután már landoltunk is. Persze nem ennyinek éreztük...

A főhadiszállásunk Kauai szigetén volt, mert némi kutatómunkát követően a Kert Szigetnek becézett földi paradicsomot választottuk úticélul. Biztos, hogy még fogok mesélni Lilo és Stich otthonáról, Kauairól is, de most inkább átugranék arra a két napra, amit a szomszédos Oahu-n töltöttünk. 

Oahu szigetén található Honolulu, a Hawaii szigetcsoportok - vagyis amerika 50. államának - fővárosa. A  nyüzsgő metropolisz mellett található a világ egyik leghíresebb kikötője Pearl Harbor. 

A festői környezetben lévő csodálatos öböl súlyos események helyszíne volt. Japán váratlan támadást hajtott végre az öbölben állomásozó amerikai flotta ellen 1941. december 7-én, melyet követően az Egyesült Államok is belépett a II. Világháborúba. 

A támadásban csak azért nem semmisült meg a teljes amerikai flotta, mert egy részük éppen a nyílt vizeken gyakorlatozott. Az amerikaiak vesztesége azonban így is jelentős volt: három csatahajó elsüllyedt, egy felborult, három megsérült. Több romboló és cirkáló szintén megsérült, de súlyos veszteségeket szenvedtek a bombázott repterek is.  

A támadás két hullámban zajlott le, a legsúlyosabb veszteségeket a USS Arizona csatahajó szenvedte el (az amerikaiak minden csatahajójukat az egyik államról nevezték el), összesen 1177 tengerész szolgálata ért örökre véget a fedélzetén. Közülük 1102 áldozat teste a mai napig a hullámsírban nyugszik, utolsó szolgálati helyén.

Az elsüllyedt csatahajót nem emelték ki az öböl vizéből, sőt, egy üvegpadlójú emlékhidat is emeltek a roncsok fölé, hogy a látogatók le tudják róni a kegyeletüket az áldozatok előtt. A teljesen víz alatt lévő roncshoz - amely tulajdonképpen egy katonai temetőnek tekinthető - fél óránként induló hajókon szállitják az emlékhely látogatóit - egy emlékfilm megtekintése után.

A katonai bázison található egy másik emlékmű is, ahol a USS Utah rozsdálló roncsai emelkednek ki a vízből. Az első világháborút szerencsésen átvészelő csatahajó nem süllyedt el teljesen, megdőlt és megfeneklett, ám a legénységéből 65-en igy is meghaltak a támadáskor. Az áldozatok többségét soha nem hozták felszinre, az Arizonához hasonlóan katonai nyughelynek tekintik a roncsot. 

Aki ellátogat Pearl Harbor-be, annak kötelező látnivaló a USS Missouri csatahajó, amelynek fedélzetén aláírták a Japán feltétel nélküli kapitulációjáról szóló megállapodást. Igaz, a csatahajó akkor a Tokiói-öbölben horgonyzott. Hawaii-on "csak" nyugdíjba vonult, de 1944-es kibocsátása óta számos bevetést megélt, még az öbölháborúban is aktív szerepet játszott. 

Amikor épp nem éles bevetés miatt szelte a habokat, akkor Hollywood igényeit is kiszolgálta: fedélzetén forgatták az Úszó Erőd és a Csatahajó cimű filmeket, de Cher is ezen a monstrumon énekelte az If I Could Turn Back Time-ot (mindössze két bőrszij takarta testét). A klip miatt egyébként számos bírálat érte a haditengerészetet, főként a veteránok nehezményezték, hogy az énekesnő annak a hajónak az ágyúin vonaglik, amely igen fontos szerepet játszott a történelemben. 

Engem személy szerint meglepett, hogy Pearl Harbor-ben is számos japán turistacsoport látogat el nap mint nap. Még a USS Missouri-n a kapituláció pontos helyszínét jelölő bronztáblánál is épp a felkelő nap országából érkező csapat hallgatta idegenvezetőjüket. A szórólapok számos nyelven - köztük angolul, spanyolul, japánul és németül is - taglalják Pearl Harbor szerepét a II. világháborúban.

Ugyanakkor az emlékhelyen találkozhatunk több veteránnal is - természetesen nekik, családtagjaiknak és vendégeiknek ingyenes az emlékhely látogatása - akik szívesen beszédbe elegyednek bárkivel, és a történelem élő szemtanúiként mesélnek arról a bizonyos decemberi napról, amikor pokollá változott a földi paradicsom. 

 Kép és szöveg: MandaMom

Kóstoltad már az aligátort? Tudod, milyen az íze? Szerencséd van, mert ha kíváncsi vagy, de nem veszi be a gyomrod az egzotikus ételeket, akkor elmondom milyen. Hátha kedvet kapsz hozzá... - MandaMom bejegyzése. 

Talán nem okozok vele meglepetést, ha elárulom, Floridában igen sok aligátor van, légpárnás hajókkal még kirándulásokat is szerveznek Miami Evergladesben, hogy megpillanthassuk a vérszomjas hülllőket. 

Ha szoktad nézni a Miami Helyszínelőket, akkor biztos megvan, mikor Horation Caine jól szabott öltönyben feszít egy légpárnás hajó orrában, fürkészve a végtelen mocsarat.

Nos, mi kevésbé elegánsan nyomorogtunk a hajóban (ami egyébként iszonyúan hangos!), és kevésbé magabiztosan kémleltük a víz felszínét. Nem hiába, hamarosan meg is pillantottunk néhány óriási példányt. 

Bár a jóllakott aligátor békés jószágnak tűnik a csónakból, korántsem megnyugtató, mikor az idegenvezetőtől megtudjuk, hogy egy-egy feldühitett példány képes beleugrani a hajóba a vizből. Szóval - hangzik a jótanács - ne dühitsük fel... Azonnal felrémlenek előttem ifjú korom kopott VHS kazettáról pergő ikonikus horrorfilmjének, az Aligátornak a véres jelenetei. Szerencsénkre az általunk becserkészett példányok nem olyanok mint hollywoodi kollégáik, békésen pihengetnek, sőt egykedvűen nyugtázzák a fényképezőgéppekkel felfegyvezkezett túristacsoport érkezését.

De nem minden aligátornak ér véget a napja a fürdőzéssel, illetve a kamerák előtt való pózolással. Kevésbé szerencsés társaik táskaként, vagy a tányéron végzik. Az amerikai gasztronómia részeként - leginkább a déli államok - kifőzdéiben köszönnek vissza az étlapról is. Elkészitésük igen változatos: grillezve, egybesütve nyárson, kolbászként, hamburgerként is találkozhatunk vele. 

Jómagam eddig két helyen kóstoltam aligátorhúst: Miamiban a Bayside-on lévő Mambo Caféban és Atlantában a Pho Boyban. Előbbi helyen fajitasként volt elkészitve, vagyis vaslapon, zöldségekkel, tortillába tekerve, utóbbi városban egyszerűen rántva, sültkrumplival. 

Nehéz meghatározni az ízét, állaga leginkább a marhahúsra emlékeztet. Mint a legtöbb alapanyag esetében, itt is a kulcs, hogy mennyire ügyes a szakás. Floridában főként a dél-amerikai kultúra hatására jelennek meg a konyhák kinálataiban a hüllők - például a leguánok, aligátorok. 

De azért nem minden sarkon lehet kapni efféle csemegéket. Bár a floridai McDondals's-ban nincs aligátormenü, egy kis szerencsével belefuthatunk a karibi ételeket és helyi specialitásokat kináló éttermek étlapján.

 Végezetül egy kis statisztika: az elmúlt évtizedben összesen 8 (!) végzetes aligátortámadást jegyeztek fel az USA-ban, kivétel nélkül a déli, dél-nyugati államokban. Tehát ha az arányokat nézzük, akkor még mindig több aligátort esznek az emberek, mint fordítva...

Az egyik bébi aligátor, a másik krokodil (ők nem végezték az étlapon)

Kép és szöveg: MandaMom

Ma sem tudni pontosan, hogy egy eltitkolt szerelmi történet, vagy egy rabszolganő súlyos kizsákmányolása következtében, de tény: Thomas Jeffersonnak hét gyermeke is született - a felesége halála után - egyik rabszolgájától Sally Hemingstől. - MandaMom bejegyzése. 

Legutóbbi bejegyzésemben már írtam az amerikai történelem sötét fejezetéről. Bizony nehéz az Egyesült Államok történelmi nevezetességeit úgy megismerni, hogy ne jöjjön szembe a rabszolgatartás témája. Még akkor is ha a legnagyobb, legelismertebb történelmi személyiségek magánéletébe pillantunk bele. 

Virginia államot úgy szokták emlegetni, mint az elnökök szülőhelye. Tény, hogy az Egyesült Államok több vezetője is innen származik. A függetlenségi nyilatkozat szerzőjének, Thomas Jeffersonnak egykori háza a mai napig számos látogatót vonz. Monticelloban az érdeklődők számos titkot, érdekességet megtudthatnak az egykori elnök életőről, hétköznapjairól, sőt még a haláláról is, amely napra pontosan 50 évvel az általa írt Függetlenségi Nyilatkozat kikiálltása után következett be.

Egy szép őszi napon kirándultunk el Monticelloba. Bevallom, nem sokat tudtam Thomas Jefferson privát életéről, főleg nem a keszekusza családi viszonyairól. Természetesen a történelemkönyvekben sem ezt emelik ki ha róla van szó. Pedig még a brazil szappanoperák forgatókönyvírói is megirigyelhetnék a történetét. Számos gyermeke született, és nem csak a feleségétől. Életének utolsó évtizedeiben  élt mellette - eltitkolt társként - elhunyt hitvese féltestvére. Aki hivatalosan a saját rabszolgája volt.

Az egykori elnök egy rendkivül sokoldalú politikus, író, tudósember volt. Számtalan találmány fűződik a nevéhez és rajongott a könyvekért is - amelyek igazi luxusterméknek számitottak az ő idejében. Méltán volt büszke magángyűjteményére, és az olvasás iránti rajongását az unokáiba is beleoltotta. A déli birtokon álló házat megosztotta népes családjával.

A látogatók ma is megtekinthetik, hogy élt a család: berendezési tárgyaik, sőt Jefferson egykori hálószobájába is bekukkanthatnak a kiváncsiskodók. Bár a falak mesélni tudnának! 

Thomas harmadik unokatestvérét vette el - aki ekkor már fiatal özvegyasszony volt. Hitvesével meghitt, de tragédiákkal terhelt házaséveken osztoztak: Martha Jefferson (leánykori nevén Martha Wales) szintén rajongott a könyvekért, a művészetért, az épitészetért. Ám a családalapítás keserű volt:  Martha házasságuk 10 éve alatt hat gyermeket szült, ám közülük csupán két lány élt néhány évnél tovább. A gyermekek születése - és elvesztésük - megviselték Martha egészségét: halálos ágyán még megeskette a férjét, hogy soha nem házasodik újra. Martha rettegett a gondolattól, hogy más nő nevelje fel gyermekeit. 

Thomas Jefferson betartotta az igéretét, de mégsem maradt egyedül. Két lánya, és az ő gyermekeik - összesen 15 unokája született - élt vele Monticelloban. És később még valaki, akit a nyilvánosság előtt soha nem vállalt fel, akiről soha nem beszélt sem nyilvánosan, sem emlékirataiban: egy félvér rabszolganő, Sally Hemings, aki elhunyt feleségének a féltestvére volt.

Sallynak John Wales volt az édesapja, anyja pedig a férfi rabszolgája - Sallynek édes testvérei is születettek ebből a kapcsolatból. Wales halála után Martha apai örökségeként került Monticelloba a Jefferson házhoz az akkor még kisgyermek Sally. 

A női rabszolgáknak nem volt joguk nemet mondani az urak intim kéréseire, ezért nem voltak ritkák a mulatt - félvér - rabszolgák. Ám hiába voltak ezek a gyerekek az urak sarjai, ebből még nem következett, hogy kiváltságokat élveztek volna. A rabszolga anyától született gyermekek - függetlenül attól ki volt az apjuk - maguk is rabként láttak napvilágot, és többségük így is halt meg. 

Sally 14 éves volt, amikor a nála 30 évvel idősebb - akkorra már megözvegyült - Thomas Jefferson két évre magával vitte Párizsba lányai dadájaként. Ha lehet hinni az elbeszéléseknek, Sally szinte szabad emberként élt Franciaországban, és nem is akart visszatérni Amerikába. De időközben teherbe esett és alkut kötött Thomas Jeffersonnal: visszatér Monticelloba és ezzel együtt a rabszolgaságba, de a jövőben születendő gyermekeinek szabadságot kért. Thomas Jefferson megígérte neki, és becsületére legyen mondva, végül meg is tartotta.

1790-ben Párizsból visszatérve Sally egy kislánynak adott életet, de a baba néhány nap múlva meghalt. 

Öt évvel később született meg Harriett Hemings, aki kétévesen halt meg. 

Három évvel később 1798-ban látta meg a napvilágot egy fiú, Beverly, aki szerencsésen megélte a felnőttkort és ács lett. Egy évvel később született kishúga nem volt ilyen szerencsés, születése után nem sokkal meghalt. 

Két évvel később azonban érkezett egy másik kislány - szintén Harriett -, aki később szövőüzemben kapott munkát.

1805-ben Madison majd 1808-ban Eston következtek. Mindkét fiú megélte a felnőttkort, családot alapitottak, asztalosok lettek.  

Hét gyermeket szült Sally, amig Thomas Jefferson mellett szolgált, közülük négyen élték meg a felnőttkort. Ám Monticello többi rabszolgájával ellentétben, ők később elhagyhatták az ültetvényt, és önálló életet élhettek. Beverly és Harriet még az apjuk életében és annak tudtával elköltöztek. A bőrük színe már nem árulta el származásukat: a korabeli fehér közösség tagjaivá váltak. Kétkezi munkásemberként tartották fenn magukat, - bár tisztában voltak származásukkal, azt még a közvetlen környezetükkel sem osztották meg.

Két másik életben maradt testvérüket Thomas Jefferson halála után - a végakaratának megfelelően - felszabaditották, sőt örököse, Martha lánya "megengedte" Sallynek , hogy elhagyja a birtokot és gyermekeivel élhessen a közeli városban. Sally  törvényesen sosem lett felszabaditva, haláláig rabszolga maradt. 

Sajnos sem Sally Hemingsről sem a gyerekeiről nem maradt fenn fénykép. Bár a szűk családon kívül nem beszéltek róla, a négy testvér tudatában voltak származásuknak: gyermekeik is Jefferson leszármazottainak vallották magukat, sőt tovább vitték apjuk nevét (ez azonban nem ritkaság, mert a történelemben a felszabaditott rabszolgák önálló vezetéknév hiányában korábbi gazdáik vezetéknevét vették fel). 

Sally egyik unokája, Beverly Frederick Jefferson és három fia fényképe a legkorábbi ismert felvétel amely a páros leszármazottairól készült.*

Thomas Jefferson sosem vállalta nyilvánosan rabszolgagyermekeit - igaz nem is tagadta meg őket, mikor politikai ellenfelei kiszivárogtatták bűnös kapcsolatát és terjedni kezdett a pletyka. Ezt azonban az egykori elnök elleni rosszindulatú politikai támadásként könyvelték el Thomas Jefferson tisztelői. 

Monticello Virginia egyik leglátogatottabb birtoka, ahol számos érdekességet meg lehet tudni amerika harmadik elnökéről, a Függetlenségi Nyilatkozat szerzőjéről, aki író, feltaláló, politikus is volt. Talán még annál is többet, mint amennyit hátra akart hagyni az utókornak... 

Kép és szöveg: MandaMom

* archív fotó: www.monticello.org (a kép bal oldalán Beverly Frederick Jefferson)

Milyen érzés ott állni egy déli cukornád ültetvény mellett, és a rabszolgák kunyhója mellől visszanézni a gazda nagy házára? Ami ma emlékhely, az korábban véres valóság volt. Egymás melletti, mégis két különböző világ. - MandaMom bejegyzése

Alig kétszáz évvel ezelőtt még virágzott a rabszolgatartás Amerikában. Ezt mindannyian tudjuk, tanultuk a történelemórákon, van akinek a kötelező Tamás bátya kunyhójából ismerős ez a világ, van akinek az Izaurából.

A déli államokban számos olyan ültetvény van, amely egykor a rabszolgatartásnak köszönhetően virágzó jövedelmet biztosított tulajdonosainak. A nagy házakban élő módos családok egykori birtokai közül néhány még ma is áll, és múzeumként, emlékházként berendezve állít emléket egy mára már letűnt kornak - ami nem is volt olyan régen, de remélhetőleg soha hasonló sem lesz a jövőben. 

Az Oak Alley Plantation a házhoz vezető egymásra boruló több száz éves óriás tölgyekről kapta a nevét. Az impozáns látványt nyújtó ház már a főútról is tekintélyt parancsoló és gazdagságról árulkodik. Még ma is, hát még néhány száz évvel ezelőtt. 

A New Orleanstől egy órás autóúttal elérhető ültetvény messze többet tartogat, mint egy száraz történelemóra, bár tény, hogy a tárlatokon, kiállitásokon számos dolgot megtudhatunk az egykori tulajdonosokról, a történelemről, az Észak-Dél háborújáról és az egykor ott élők hétköznapjairól. 

A birtokot valamint a hozzá tartozó épületeket, gazdaságot, a Roman család épitette és üzemeltették, de Észak-Dél háborúja és a rabszolgaság eltörlése után tönkrementek, képtelenek voltak piaci alapú gazdaságot fenntartani. A ház utolsó úrnője Celina Roman, akit még rabszolgák szolgáltak élete nagy részében, elszegényedve 50 évesen, egy viseltes New Orleans-i albérletben halt meg. Ekkor már a pompának és gazdaságnak nyoma sem volt. 

Egykori családi birtokuk azonban nem vált az enyészeté. Többször gazdát cserélt, majd végül egy alapitvány gondozásába került, hogy megőrizhessék az utókor - és a turisták -  számára. 

Számomra a háznál jóval érdekesebb, ami mögötte bújik meg (szó szerint és átvitt értelemben is). Mert amíg elöl a büszke tölgyek méltósággal borulnak egymásra, addig a ház mögött kis kunyhók sorakoznak. Míg a házban éltek az urak, feleségeikkel, gyermekeikkel, addig tőlük néhány száz méterre a végeláthatatlan cukornád ültetvény mellett laktak a tulajdonaik. Vagyis a rabszolgák.

És hogy a számok, adatok között valódi emberek vannak, akkor tudatosul igazán, amikor az egyik kunyhó falán a földtől a mennyezetik sorakoznak az egykor itt élők nevei. Csak ennyi, a keresztnevük maradt utánuk. Családnevük nem volt. A rabszolganők gyermekei - bárki is volt az apjuk - a gazda tulajdonai voltak - örök rettegésben éltek, sosem lehettek biztosak benne hogy mikor választják el őket egymástól. A korbácsnál csak egy fegyver volt hatékonyabb: a legnagyobb büntetése az engedetlenségnek, ha valakit elválasztottak gyermekétől, családjától. 

A rabszolgának nem volt tulajdona, még saját életével sem rendelkezhetett. Ha bármilyen tanult képessége volt (pl. kertész, szakács, vagy akár ápolónő, szülésznő), jelentősen növelte az értékét. A gazdák részéről is mutatkozott "humánum" (erős irónia!!!), az anyákat például igyekeztek gyermekeikkel együtt eladni. A birtok gazdálkodásának dokumentumai pl. fennmaradtak, ezekből kiderül, hogy Meanna, egy 30 éves édesanya öt gyermekével (a legidősebb 7 éves, a legfiatalabb 10 hónapos volt a "leltárnál"), 1500 dollárért cserélhetett gazdát. Végigböngészve a számokat megakadt a szemem 15 éves Louisa nevén, akinek mindössze 25 dollárt ért. Sosem fogjuk megtudni a szerencsétlen lányt zsenge életkora ellenére miért értékelték ilyen kevésre, lehet, hogy beteg volt, vagy gyengeelméjű, esetleg elkövetett valamit? Életüknek részletei már nem derülnek ki a szigorú számadásból. Sorsuk, azt hogy kit szerettek, őket szerették-e, hogy néztek ki, milyen életet éltek, hova temették őket... ezek mind a múltba vésztek. 

Maradt utánuk egy lista, ami a nevüket, életkorukat, értéküket, képességüket és bőrszínüket sorolta... Azt hogy kik voltak, nem. Pedig biztos vagyok benne, hogy az ő életük is éppoly érdekes és tanulságos volt, mint jól dokumentált tulajdonosaiké. 

Nem az Oak Valley volt az első rabszolgatartó ültetvény, amelyet meglátogattunk. Tavaly jártunk Virginia egyik ékkövének számitó Monticello-ban, ahol a függetlenségi nyilatkozatot szerzője, Thomas Jefferson élt családjával. És bizony rabszolgákkal, akik szintén hasonló kunyhóban laktak a főúri ház mellett. Kivéve egy félvér rabszolganőt, Sally Hemmingset, aki legalább hat (rabszolga)gyermeknek adott életet amig Jefferson mellett szolgált a házban, sőt Párizsban is éltek együtt néhány évig. De az ő történetüket legközelebb mesélem el...

Kép és szöveg: MandaMom

Miért éppen egy kicsi, álmos kisváros az Alabama állam – sőt, egyesek szerint Amerika – irodalmi fővárosa? Monroeville-ben jártunk, ahol négy évvel ezelőtti haláláig élt a „Ne bántsátok a feketerigót” cimű könyv írónője, Harper Lee. Sőt, erről a kis településről regényének helyszíneit is. - MandaMom bejegyzése

Miután Amerikába költöztünk egyik első dolgom volt, hogy csatlakozzam egy helyi könyvklubhoz. Egy nemzetközi társaságba csöppentem, ahol minden hónapban elolvasunk és közösen kitárgyalunk egy felváltva olvassuk a kortárs és a klasszikus műveket. Nyelvgyakorlásnak sem utolsó, de kiváló alkalom barátok, ismerősök szerzésére és ismeretbővitésre. Sok olyan könyvön átrágtam magam, amit magamtól biztos nem vettem volna le a polcról, utólag mégis nagyon örülök neki, hogy elolvastam.

Néhány hónapja az amerikai és a világirodalom egyik legmeghatározóbb műve volt teritéken, a "Ne bántsátok a feketerigót" (To kill a Mockingbird"). Bár ez a a világ számos országában, valamint az USA szinte minden államában* kötelező olvasmány én mégis csak most olvastam. A történet olyan hatással volt rám - csakúgy mint a kis klubbunk szinte valamennyi tagjára - hogy rögtön egy kis kutatásba kezdtem. 

A történet az 1930-as években, Maycombban játszódik, ami egy képzeletbeli kisváros, de a valóságban Harper Lee saját lakóhelyéről, Monroeville-ről mintázta. A könyv 1960-as megjelenése egy Pulitzer díjat és világhírnevet hozott az írónőnek, és Gregory Peck főszereplésével Hollywood is megfilmesítette a rasszizmus, az előítéletek, a társadalmi igazságtalanságokat két kisgyerek szemszögéből bemutató tragikus történetet.

Bár a filmet nem az írónő szülőfalujában forgatták, mégis megszállták a filmgyárak munkatársai Monroville-t, hogy – csakúgy mint Harper Lee a könyvében– az „eredeti” helyszínek alapján építsék fel a képzelet szülte történet díszleteit. 

A közelmúltban Alabamán is átutaztunk - mikor Atlantából tartottunk New Orleansba -, azért lehetőségünk nyílt megállni Monroeville-ben. Mivel néhány hónapja olvastam a könyvet, és láttam először a filmet, úgyhogy még elevenen éltek bennem a részletek, mikor megérkeztünk. Látogatás tettünk a múzeummá átalakított régi városházán. Itt van a központi szerepet játszó tárgyalóterem is, ahol igaztalanul ítélnek el egy fekete bőrű férfit erőszakért. Az ügyvédje pedig nem más, mint főhőseink apukája.

A gyerekek éppúgy belógnak a tárgyalóterembe, megnézni, hogy apának sikerül-e végül igazságot szolgáltatni, mint annak idején a kis Harper Lee tette, mikor az ő ügyvéd papája állt a bíró előtt Monroville-ben.

És most bárki részese lehet a történetnek, aki ellátogat ebbe a kisvárosba. Mintha megállt volna az idő.

Bár a világ minden tájáról érkeznek az irodalom szerelmesei a már-már kulturális zarándokhellyé vált kisvárosba, mégsem szokott zsúfoltság lenni a múzeumban. Ottjártunkkor mi hárman voltunk az egyedüli látogatók, és miután átvettük a belépőjegyünket, diszkréten magunkra hagytak, hogy felfedezzük az épület minden helyiségét. A tárgyalótermet, irodákat, a gazdag kiállitást csak magunk fedezhettük fel, morcona teremőr vizslató tekintete nélkül.

Az egyik teremben egy világtérképen bárki megjelölheti honnan érkezett. Szerettük volna bejelölni Budapestet, de már foglalt volt a hely… volt már földink, akit szintén érdekelt korábban, hol is élt az a bizonyos feketerigó.

Ha még nem olvastátok a könyvet, nagyon ajánlom, hogy pótoljátok be! A történet cseppet sem unalmas, és bár gyerekek a főszereplői, korántsem ártalmatlan témákat boncolgat. Fajgyűlölet, a kirekesztés, nemi erőszak, kisebbség többség együttélésének feszültségei - mindez egy idilli(nek látszó) kisvárosban. És bár a történet csaknem száz évvel ezelőtt játszódik, sajnos a mai napig nem vesztett aktualitásából.

Kép és szöveg: MandaMom

*(a művet megkérdőjelezhetetlen irodalmi értéke ellenére a közelmúltban néhány államban – például Virginiában és Mississippiben) kivették a kötelező olvasmányok listájáról, mert szerepel benne a „nigger” szó)

Ahonnan érkeztek már látogatók Monroeville-be: